Muzgo

Írországi útikalauz: Dublin Writers Museum

Nem gondoltam volna, hogy Dublinban járva pont az írek irodalmi múzeumába fogok ellátogatni, és kihagyom például a nemzeti múzeumot vagy a galériájukat. Az élet és a barátok azonban úgy hozták, hogy a már kicsit naposabb dublini napjaink alatt benéztünk a Petőfi Irodalmi Múzeum kinti megfelelőjébe, bár ne tettük volna. Alapvetően kritikus ember vagyok, igyekszem azonban ezt kordában tartani és az adott körülményeket szem előtt tartva véleményt alkotni, ez a hely azonban kihúzta nálam a gyufát.

A 18. századi épületbe belépve még semmi rosszat nem sejtettünk, sőt, kellemes meglepetés volt, hogy ingyenes audioguide-dal is kínáltak minket. Aztán kezdetét vette a két szobányi kaland, ami egy rosszabb berendezésű emlékházra hasonlított. Az irodalomnak múzeumban való bemutatása nehéz műfaj, ezt nem tagadom, hiszen írott forrásokat nehéz interaktívan a közönség elé tárni. Továbbá az is tény, hogy a hazai szakmúzeumunknál Petőfi Sándor áll az állandó kiállítás fókuszpontjában, egy életutat pedig valamivel látványosabban lehet bemutatni mint húszat egyszerre. Fennáll tehát az “aki sokat markol keveset fog” örökbecsű mondás.

Az állandó tárlat alapterülete kicsi, ezen kívül az emeleten csupán egy arcképcsarnok van, ahol képeken, szobrokon vonulnak fel előttünk azok a neves alkotók, akiket a lenti termekben megismertünk. - a nevek letakarásával lehetne akár játékot is játszani. A gond azonban ott kezdődik, hogy rengeteg a szöveg a falakon. Mindegyik író élettörténetét megismerhetjük, egy egész tablón keresztül részletezve, jobb esetben pedig egy-egy vitrin található még ez előtt, ahol relikviák pihennek - xy tolla, szemüvege, pipája, írógépe, legnagyobb művének első kiadása. Mindez nagyon szép és jó lenne, ha nem lenne belőle minimum húsz darab. A látogató türelme véges, nem hiszem, hogy bárki is végigolvasta volna már a feliratokat. Az életrajzok ugyanis nem mondanak sokat, pontosabban sok olyan információt, amit az interneten kicsit is kutakodva, vagy akár csak egy egyszerű google keresést végezve ne találnánk meg.
A falak fehérek, a tablók szürkésfehér háttéren fekete betűkkel ellátottak - így maguk a színek sem tartják ébren a látogató figyelmét. Emellett problémát jelent még, hogy nincs időszaki kiállítóterük (legalábbis mi nem találtuk meg - az pedig már régen rossz, ha a látogató nem igazodik ki a számára berendezett terekben). Annak segítségével ugyanis jobban be lehetne mutatni a gyűjteményt, jobban el lehetne mélyedni egy-egy témában.

A másik érdekes dolog az volt, hogy most szembesültem azzal a problémával, milyen nehéz is lehet külföldieknek bemutatni egy számára ismeretlen, vagy kevéssé ismert írót-költőt. Amelyik neveket ismertem, az ő részlegüknél kicsit többet időztem - bele-bele olvasgattam az életrajzba, de a második teremben, lelkesedésem fogytával már csak jószerivel a vitrineket nézegettem meg, és a tablók alatt található kisebb idézeteket olvastam el. Ezek a rövid szövegek tetszettek még legjobban, itt valami érdekességet közöltek az adott személyről.

Persze az én szívem sincsen kőből, igenis elérzékenyültem például akkor, amikor láttam, hogy mekkora ember is volt Samuel Beckett (sokunk iskolai emlékének, a Godotra várva szerzője), mivel ki volt állítva az öltönye. Pozitívumként a múzeumshopot, valamint az épületet magát tudom említeni az audioguide mellett. Az előbbiben kimondottan jó, az intézmény profiljába illő szuveníreket, könyveket lehet vásárolni, kitűzőktől, mütyüröktől, poszterektől kezdve a súlyos monográfiákig.

A Dublin Writers Museum 10-es skálámon csak egy 4-est kap - kissé csalódott vagyok vele kapcsolatban.

Képek forrása: itt, itt és itt.

Légrády Eszter

-->
Vissza a lap tetejére