Muzgo

Az új, lebegő aranytető és a múzeum küldetése – Megnyílt A Louvre új iszlám művészeti gyűjteménye

A MúzeumCafé 34. számából:

Szerző: Radványi Orsolya művészettörténész
© Mario Bellini and Rudy Ricciotti, Musée du Louvre

Beduin sátor? Lebegő aranyfátyol? Repülő szőnyeg? Bellini és Ricciotti különleges építménye sokféle képzetet kelthet Fotó: © 2012 Musée du Louvre, Antoine Mongodin

Beduin sátor? Lebegő aranyfátyol? Repülő szőnyeg? Bellini és Ricciotti különleges építménye sokféle képzetet kelthet
Fotó: © 2012 Musée du Louvre, Antoine Mongodin

A muzulmán területekről származó, a varázslatos Kelet hangulatát megidéző tárgyak évszázadok óta ejtik ámulatba a nyugati világ lakóit, gyűjtésük története ennek megfelelően hosszú időre nyúlik vissza. Nem véletlen, hogy az egyik legrégebbi és leghatalmasabb európai birodalom, a Francia Királyság uralkodóinak, főpapjainak, lovagrendjeinek vagy akár szerzetesrendjeinek kincsestárában már a 12. századtól megtalálhatók voltak a Közel-Keleten vagy Egyiptomban készült remekművek. Ezek a különleges tárgyak a francia forradalomnak köszönhetően lettek az 1793-ban megalapított Louvre féltett kincseivé, mégis 2003-ig kel- lett várni, amíg külön gyűjteménnyé szervezte őket Henri Loyrette, a múzeum idén áprilisban leköszönő főigazgatója. A kétszáz évnyi „elrejtett” állapot után megnyitott önálló Iszlám Művészeti Gyűjtemény igazán méltó elhelyezést kapott a Visconti udvar befedésével nagyvonalúan kialakított új, kétszintes kiállítótérben. A barnás-arany színű, repülő szőnyeghez, szitakötő szárnyához, homokdűnéhez hasonlított üveg-fém tetőzet alatt, a természe- tes fényt megszűrő, de általa átjárt légies térben finom eleganciával elhelyezett és tudományos pontossággal berendezett vitrinekben, talapzatokon olyan műremekek elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek a középkori spanyol területektől Indiáig, Egyiptomtól Iránig elterülő hatalmas, kulturális és etnikai sokszínűségében változatos térség több évszáza- dos történetét meséli el szőnyegbe szőve, kerámiára égetve, mozaikba ágyazva, fába farag- va, kőbe vésve, pergamenre rajzolva-festve vagy ékszerbe foglalva.

A hullámzó, aranyszínű fémlepellel borított üvegtető a Louvre egyik belső udvarát fedi, és először akkor pillantjuk meg, ha a Mona Lisa előtt hömpölygő tömeggel zsúfolt teremből kitekintünk az ablakon. A Rudy Ricciotti és Mario Bellini építészek által kizárólag nemes anyagokból kialakított, 2800 négyzetméteres alapterületű, kétszintes új kiállítótér az iszlám művészet remekműveinek ad otthont. A teljes gyűjtemény felöleli a 7. és a 19. század közötti időszak alkotásait, az itt őrzött anyag gazdagsága csak a New York-i Metropolitan és a londoni Victoria & Albert múzeumok jelentőségével mérhető össze. Az iszlám művészetnek az új térben kronologikus rendben, régiók és műfajok szerinti csoportosításban történő bemutatása az installációt tervező Renaud Piérard-nak és a gyűjtemény munkatársainak köszönhetően nemcsak átélhetővé, de egyenesen szerethetővé is válik.

Vízköpő oroszlán az andalúziai Monzón kastélyból
(12–13. század, bronz, 31,5 cm magas, 54,5 cm hosszú)
Fotó: © 2012 Musée du Louvre, RMN/Hughes Dubois

A kiállításban a Közel-Keletről kiindulva a nyugaton a spanyol félszigetig, keleten Indiáig húzódó kultúrák története az iszlám vallás kialakulásától, a 7. századtól követhető nyomon a nyugati rekonkviszta és a Jeruzsálem visszaszerzéséért indított keresztes hadjáratok időszakán át a Mongol és a Mameluk Birodalmak virágzásán keresztül a 18. század végi leáldozásukig. A csaknem tizenkilencezer művet számláló gyűjteményből – amely mostantól magába foglalja az Iparművészeti Múzeum háromezer-ötszáz tárgyból álló letétét is – mintegy háromezret csodálhat meg a közönség. Az új szárny felépítése mellett hatalmas költséget jelentett a több éven át tartó restaurálási kampány, ennek során olyan jelentős műtárgyegyütteseket sikerült letisztítani és helyrehozni, mint a háromezer-ötszáz darabot számláló ottomán csempegyűjtemény – amelynek legszebb darabjaival egy tizenkét méter hosszú falat dekoráltak –, a szőnyegkollekció vagy az a 15. századi, a Mameluk Birodalom idejéből származó kairói kapu, amely megvásárlása óta még soha nem volt kiállítva. Emellett megtörtént a teljes gyűjtemény állapotfelmérése, digitális leltározása és fotózása is. A munka 220 restaurátornak adott feladatokat, és korábban nem tapasztalt volumenű költséggel járt. A francia állam támogatása mellett jelentős külföldi szponzorációnak köszönhető mindez, hiszen az új iszlám gyűjtemény kialakításához jelentős mértékben hozzájárult a marokkói király, a kuvaiti emír, az ománi szultán, Szaúd-Arábia, Azerbajdzsán, valamint számos nagyvállalat és a Louvre hivatalos mecénási köre.

Ez a hatalmas, a kontinensen egyedülálló együttes a királyi gyűjteményekből ered, amelyet aztán Napóleon hadjáratai, majd a 19. századtól rendszeres vásárlások révén gyarapítottak, és gyarapítanak ma is. A forradalom idején alapított Központi Művészeti Múzeum, amely később a Louvre nevet kapta, még csak néhány iszlám eredetű tárggyal rendelkezett, ám ezek jelentősége mind történeti, mind esztétikai szempontból a gyűjtemény magjává avatja őket. E különleges darabok között van egy hegyikristályból faragott, karcsú füles kancsó, amely 1000 körül a Fátimidák Egyiptomában készült, és egyike annak a hét kristálykorsónak, amely ebből az időből ránk maradt. Kivitelezése valóságos mutatvány volt, mert a felületét díszítő növényi motívumokat és a fület egy darabból faragták ki. Suger apát, a korsót őrző Saint-Denis-kolostor apátja szerint Thibaud de Blois-Champagne gróf ajándékozta a kolostornak. Hozzá valószínűleg 1140 körül kerülhetett Szicíliában, amikor lánya feleségül ment II. Roger szicíliai királyhoz. Szicília ebben az időben közeli kulturális és politikai kapcsolatokat ápolt a Fátimida Egyiptommal, így tehetett szert a nemesúr a hazájában ritkaságnak számító kincsre. Szintén uralkodói eredetű az a 15. századtól a vincennes-i királyi vár kápolnájában őrzött, rézből készült, ezüsttel és arannyal vésett úgynevezett Szent Lajos-keresztelőtál, amelyet a király gyermekeinek keresztelésekor használtak. Az első, dokumentumokkal alátámasztható keresztelő a későbbi XIII. Lajosé volt 1606-ban, de a tál nevét keleti eredete miatt a keresztes hadjáratokban magát kitüntető IX. (Szent) Lajosról kapta. Az oldalára és belsejébe vésett jelenetek is lovagokat és csatajeleneteket ábrázolnak, talán egy hadjárat emlékét őrizve. Különlegessége, hogy a tálat készítő művész hat különböző helyen is feltüntette rajta a nevét, ugyanakkor a megrendelő személyét titok övezi. Formája, díszítésének stílusa miatt készülése a mameluk korszakra, 1330–1340 közé tehető. Ugyancsak a királyi kincstárból származik XIV. Lajos ottomán gemmagyűjteménye is.

Már a királyi gyűjtemények „államosítása” során is valódi ritkaságok kerültek a múzeumba, de a tervszerű gyűjtés valójában a 19. század végén és a 20. század elején indult meg a gyűjtők és a történészek közös munkájának köszönhetően, miután az iszlám kultúra első hivatalos bemutatóit megrendezték Párizsban. Ebben az időben a „muzulmán művészet” tárgyai még az iparművészeti kollekcióhoz tartoztak, emiatt a különféle iparművészeti társulatok is igencsak élen jártak a 16–18. századi keleti tárgyak vásárlásában. Kezdetben az egymástól függetlenül alakuló két gyűjtemény, a Louvre középkori, főként üveg-, kerámia-, fa- és réztárgyai, valamint az Iparművészeti Múzeum korban hozzánk közelebb álló anyaga, nevezetesen a szőnyegek és textilek jól kiegészítették egymást. De hamarosan a Louvre is átfogó gyűjtési politikába kezdett, és az első világháború előtt egy jelentős gyűjteménnyel gyarapodott Delort de Gléon bárónő hagyatéka révén. Az 1905 és 1945 közötti időszakot a helykeresés határozta meg: előbb a pavillon d’Horloge, később a pavillon Sully adott otthont az Ázsiai művészet osztályába sorolt iszlám tárgyaknak. 1945-ben, miután megszületett a döntés az ázsiai gyűjtemény önálló múzeummá alakításáról (ez lett a Musée Guimet), a kínai–japán tárgyak kiválása a közel-keleti gyűjtemény további sorsára is hatással volt. Az iszlám tárgyakat besorolták a Keleti régiségek osztályába, és a Louvre egykori kápolnájába vitték, ahol a korábbiaknál is kevesebb hely jutott a bemutatásukra. A következő évtizedek nemzetközi politikai történései miatt szinte teljesen elfordult a kurátorok figyelme az „arab tárgyaktól”, és ez így is maradt egészen a Grand Louvre program, vagyis a föld alatti bővítés befejezéséig. Ezt követően, 1993-ban nyílt meg az iszlám gyűjtemény első jelentős bemutatója a Richelieu-szárny földszinti, nyolcszáz négyzetméteres új kiállítóterületén. A helyhiány azonban itt sem tette lehetővé ennek a nagyon fontos anyagnak a méltó reprezentálását, ezért Henri Loyrette 2001-ben elhatározta, hogy megfelelő méretű és minőségű elhelyezést biztosít az önálló gyűjteményként elismerendő, így országos jelentőségűvé emelkedő kollekció számára. Végül Chirac elnök 2003-ban megalapította a múzeum nyolcadik önálló gyűjteményeként az Iszlám kultúrák művészetének osztályát, és letétként hozzácsatolták a szomszédos Iparművészeti Múzeum raktárában porosodó, a témát kiegészítő mintegy háromezer-ötszáz műtárgyat is.

Az iszlám művészet egyik legfontosabb ága, a kerámia egyedülálló gazdagsággal mutatja be több évszázad iparát
Fotó: © 2012 Musée du Louvre, Philippe Ruault


A Louvre, mint ezt az új gyűjtemény bemutatása kapcsán hangsúlyozták, küldetésének tekinti „a nagybetűs Iszlám bemutatását, vagyis nem elsősorban a szó vallási jelentését, hanem a hatalmas területre kiterjedő kultúra sokszínűségét, a nem-muzulmán népekre kifejtett hatását kívánja megismertetni a világgal”. Ahogyan Loyrette fogalmaz: a nyolcadik gyűjtemény megalapítása „egyszerre kulturális és politikai gesztus, aminek egyszerűen az a célja, hogy megismertesse ennek a civilizációnak ragyogó arcát. Mindezt a mediterrán kultúrákkal összefüggésben, azok közelségében, a történeti, irodalmi, filozófiai és tudományos hagyomány közegébe beágyazva mutatjuk be. Világossá kell tenni a kultúrák közötti közelséget, a köztük lévő folyamatos kulturális kölcsönhatást, ez a Louvre valódi küldetése.” A Visconti udvar volt az egyik utolsó, még rendelkezésre álló helyszín a Louvre hatalmas épületén belül, ezért ezt választották a gyűjtemény számára. A nemzetközi építészeti tervpályázatot megelőzően elkészített program azonban sok megfontolandó feltételt szabott az építészeti fantáziának. Mindenekelőtt adódott az udvar befedésének lehetősége, a Marly és a Puget udvarok esetéhez hasonlóan, amelyek ma a nagyméretű, XIV. és XV. Lajos által rendelt köztéri szobroknak adnak otthont. A megvalósítás módja azonban korántsem volt egyértelmű. A Visconti udvar homlokzata az egyik legegységesebb és legszebb, ezért semmiképpen sem akarták eltakarni a látogatók szeme elől. Ráadásul a viszonylag kisméretű udvar teljes befedése drámaian megváltoztatta volna a kapcsolódó szárnyak természetes megvilágítását is, elsősorban a földszinti Galerie Daru-ban elhelyezett görög-római antik szobrok, valamint az emeleti képtárak környezetét. A másik alapvető kívánalom a természetes fénynek az új szárnyba történő, megfelelő módon való beengedése volt. Ugyanakkor olyan kiállítóteret kellett kialakítani, amely technikai felszereltségével megfelel a 21. század minden elvárásának, de belső kialakításával nem kel versenyre a bemutatandó tárgyakkal.

A nyertes építészpáros, Ricciotti és Bellini egy beduin sátort, vagy más megközelítésben egy úszó aranyfelhőt vagy lebegő aranyfátylat imitáló tetőzetet tervezett, amelynek magassága fél és hat méter között változik, sehol sem érintkezik a Visconti udvar frissen restaurált homlokzatával, és az üvegfalakon át szabadon láttatja annak díszítményeit. A valóságos építészeti bravúrral elkészített tető teljes mértékben megfelel az előzetes muzeológiai kívánalmaknak, mivel egységes, falakkal szét nem szabdalt terében a fémlepel által megszűrt, szétszóródó, az időjárás változását követő természetes fény különleges hatást biztosít a művek szemléléséhez. Így a felső, udvari szinten elhelyezett tárgyegyüttes egyfajta többletjelentést kap az alsó szinten, legnagyobb részt mesterséges fények között bemutatottakhoz képest. Sophie Makariou, a gyűjtemény főkurátora szerint „ezek a tárgyak másfajta fényvilágban születtek, ezért nem szabad »hárembe« zárni őket. Az iszlám kerámiák mázán megcsillanó napfényt figyelve megértjük, mit is jelent pontosan a fémes csillogás.” Mindkét emelet sárgarézdarabokkal teleszórt fekete burkolattal borított, ami a tetőzet aranyának és az alsó szint falainak fekete beton színét visszhangozza, domináns sötétségével szépen engedi érvényesülni a gyönyörű tárgyakat és azok élénk színeit. Az alsó kiállítótér alatt húzódik még egy láthatatlan szint, itt helyezték el a kiállítás működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges technikai eszközöket.

Érdemes kicsit elidőzni a vakmerően megtervezett és hibátlanul kivitelezett tetőzetnél, amely az egész építészeti és muzeográfiai program csúcspontja. A „szitakötő szárnya”, ahogyan Mario Bellini elnevezte, olyan építészeti megoldást kínált, amely nem zavarta meg vizuálisan a belső teret, szabad kezet adva az installálás számára. A tető három rétegből áll, az acélcsövecskékből hajhálószerűen „szőtt”, aranybarna dupla lepel egy üvegréteget fog közre. A lepel külső része napernyőként funkcionál, belső fele pedig plafonként, és egyben csökkenti a bejövő természetes fény erejét. A hullámzó vitorla-leplet kétszer 2350 darab leszerelhető háromszög alkotja, ezzel a módszerrel könnyen megoldható az üvegtető tisztítása is. Ezt a légiesnek tűnő, valójában 135 tonnás tetőt mindössze nyolc vékony oszlop tartja, négy a felső, négy pedig az alsó szinten. Ezzel a briliáns technikai megoldással eleget tettek a muzeológusok kívánságának is, hiszen az egységes térben szabadon, kötöttségek nélkül van lehetőség a vitrinek blokkszerű elhelyezésére, hogy a látogatók úgy járkálhassanak közöttük, mintha egy város utcáin sétálnának. Bár a gyűjtemény az acél-, üveg- és fénymennyezet alatt két szintre van osztva, mégis egyetlen térként működik.

Az udvar szintje olyan szigethez hasonlít, amelyet minden oldalról szabálytalan felületek vesznek körül, ezeken szűrődik be az ezerféleképpen megtört természetes fény a sokkal sötétebb alsó szint belsejébe. Itt a sötétség és a világosság találkozása a fekete falak között misztikus hatást kelt. A két szintet széles lépcső köti össze, ezt, ahogyan a tizenkét méter mélységben kialakított befogadó falakat is, különleges technikai eljárással, magas nyomáson készített betonból építették. A belsőépítészeti elrendezés egyszerű, világos és áttekinthető látványt biztosít, amelyben valóban a műtárgyak játsszák a főszerepet. Ami a gyűjtemény traktálását illeti, tudatosan hiányoznak a – hagyományos kiállításokban megszokott módon – falra szerelt vitrinek, a szabadon állókat pedig egymáshoz képest ferdén helyezték el a térben, ezáltal egységesebb és otthonosabb környezet alakult ki, dinamikus és folyamatos sétát téve lehetővé a látogatók számára. A körbejárhatóság, a minden oldalról való szemlélés lehetősége a kiállítás szinte minden tárgyára igaz, kiemelve a rendezők szándékát, hogy az egyes darabok összes arcát megmutassák. Az extra átlátszó ragasztott üvegdobozokba helyezett tárgyakat nézve pillantásunkat semmi sem akadályozza, a sok magyarázó felirat pedig megkönnyíti és egyszersmind szórakoztatóvá is teszi a velük való ismerkedést. A kiegészítésként használt mesterséges világítás, a hangszigetelés minősége, az információkat hordozó akusztikai, informatikai és tapintható eszközök nem önmagukért vannak jelen, hanem kizárólag az iszlám kultúra jobb megértését szolgálják.

A Visconti udvar barokk homlokzata a Louvre egyik legegységesebb építészeti emléke, ezért azt semmiképpen sem akarták eltakarni
Fotó: © 2012 Musée du Louvre, Philippe Ruault

A kronologikusan felépített tárlat négy részre oszlik. Ahogy belépünk a „sátorba”, a kalifátusok korában találjuk magunkat, a Mohamed próféta által alapított vallás és kultúra első évszázadai-ban. A 7. századtól az első millenniumig terjedő időszak területi terjeszkedését, az Ummajádok és az Abbaszidák politikai, a síiták és a szunniták vallási csatározásait, Damaszkusz, Bagdad és más nagyvárosok alapítását követhetjük nyomon. A következő századok történetének bemutatása az alsó szinten folytatódik. A második korszak 1000-től 1250-ig az arab világban bekövetkezett szakadást és a hatalom újraelosztását meséli el. Beszél a spanyol földön kibontakozó rekonkvisztáról, a Córdobai Kalifátusról, Szicília frank kézre kerüléséről és a keresztes hadjáratokról. Arról, hogy keleten a megerősödő törökök egyre nagyobb területekre terjesztették ki hatalmukat, míg nyugaton a berberek egyesítették a spanyol kalifátusokat Észak-Afrikával. A harmadik korszak (1250–1500) Az iszlám második lehelete címet viseli. A birodalom a 13. század elején keleten a mongolok hatalmas támadásának volt kitéve, 1258-ban a főváros, Bagdad is elesett. Egyiptomban és Szíriában a rabszolga katonákból lett mamelukok ragadták magukhoz a hatalmat, és alakítottak ki egyedülállóan működő rendszert, amely Kairót az arab birodalom legragyogóbb városává tette. A berber dinasztiák nem tudták megtartani az Ibériai-félszigetet, Granada 1492-ben esett el. Ebben az időszakban vált véglegessé a szakadás a birodalom keleti, perzsa nyelvet használó és arab ajkú nyugati fele között. 1347-től a pestis az iszlám világot erősebben sújtotta, mint Európát, ennek hatására jelent meg a szufik misztikus és térítő mozgalma, amely elsősorban a török-mongol falusi közegre gyakorolt nagy hatást. Az arab birodalom régi területei a középkor során kivéreztek, nem úgy az új államok, amelyek ebben az időszakban nagy hódításokat vittek véghez: a delhi szultán India kétharmad részét uralma alá hajtotta, az ottomán törökök pedig Konstantinápoly bevételével megszerezték a Balkánt. A negyedik, 1500 és 1800 közötti időszakot három birodalom dominanciája határozta meg. Nyugaton az ottománok a Balkánt a Török Birodalomhoz csatolták, és meghódították Európa keleti és középső területeit. Keleten Indiában a mongolok dinasztiája egyesítette az itt élő különféle iszlám államokat, így szinte az egész kontinens az uralma alá tartozott. E két hatalom között helyezkedett el a Safavidák Iránja, ahol államvallássá tették a síita vallást. A hatalmas területek feletti ellenőrzés szigorú adminisztratív szervezet felállítását követelte, ekkor vált államnyelvvé a perzsa. Ugyanakkor ezt a korszakot meghatározta a pompakedvelés is. Az iszfaháni királyi palota, az agrai Taj Mahal a nyugati utazók szemében magasztalt, semmihez sem fogható, csodálatos épületei voltak ennek a világnak. A keleti kereskedők mindenütt jelen voltak Európában, az általuk árusított finom selymekre, cizellált díszítésű használati tárgyakra, míves ékszerekre nagy kereslet mutatkozott a nyugati államok piacain. A sikereket azonban a 17. század második felétől egyre nagyobb nehézségek követték: Bécs és Buda eleste feltárta az iszlám Kelet gyengeségét Európának. Az Ottomán Birodalom hiába próbálta megreformálni magát a 18. század folyamán, a további hódítások megakadtak, sőt mi több, Napóleon egyiptomi hadjárata, majd az angol hadsereg 1799-es indiai győzelme egy világ végét hirdették.

Az iszlám gyűjtemény tereinek közvetlen környezetében helyezték el a Római Birodalom keleti mediterrán területeiről – Kis-Ázsiából, a Közel-Keletről, Egyiptomból – származó műveket. Az iszlám termekhez közvetlenül kapcsolódó kiállítás felállítása az előbbivel párhuzamosan történt, lehetőséget adva arra, hogy a Kr. e. 1. század és a Kr. u. 4. század műtárgyait, a mindennapi élet használati, valamint a temetkezési szokások jellemző tárgyait összegyűjtve, a történeti kontextus keretében mutassa be. Ezek a tárgyak a mai napig a múzeum több gyűjteményében szétszórva találhatók, egymás mellé helyezésük és eredeti környezetükben való vizsgálatuk megmutatja a Római Birodalom különböző területein keletkezett művek sokszínűségét, eltéréseik és hasonlóságaik alapján képet alkothatunk az egyes provinciák önálló művészeti nyelvéről, valamint a római hatás alakulásáról a hellenizmus korában. Az iszlám művészet közelében azt is pontosan tanulmányozhatjuk, mekkora különbség volt egy, a római hatalomnak alárendelt keleti provinciában például a kopt kereszténység, illetve az iszlám hatása alá került szomszédos terület művészi nyelvezete között. A tanulságos válogatást nemsokára egy újabb, a Louvre immár kilencedik önálló gyűjteményének keretében, az iszlám művészetet korábban kiszolgáló terekben fogják elhelyezni. A várhatóan 2016-ban megnyíló, Bizánc és a keleti kereszténység művészetének szentelt egység a posztbizánci, a szláv és a balkáni területek műtárgyait mutatja majd be. Az új gyűjtemény előhírnökének tekinthető a 2010-ben megrendezett Szent Oroszország című tárlat, ahogyan a 2012–2013-ban Ciprus középkori történelmének szentelt kiállítás is, amelyen a főszerepet a Szépművészeti Múzeum csodálatos remekműve, a Gentile Bellini által megörökített ciprusi királynő, Cornaro Katalin képmása játszotta.

-->
Vissza a lap tetejére