Muzgo

Írország - birkák, zöld fű, szeles idő, gyakori eső és persze Guiness. Egy Muzgo szerkesztő számára azonban ez a sor és egy hat napos utazás nem lehet teljes múzeumok nélkül. A következő mini-sorozatban egy kritikai hanggal fűszerezett élménybeszámolót szeretnék adni a meglátogatott kiállításokról, mindegyik végén feltéve a kérdést - jobb-e ott, mint itthon?

Elsőként Írország, valamint Európa nyugati csücskében található Galwayba látogattunk el. Akár egy Taft reklámban is érezhettem volna magam, bár a hajlakknak biztosan semmi esélye nem lett volna az orkánerejű széllel és esővel szemben. Szikrázó napsütést csak nyomokban találtunk. Valószínű azonban, hogy csak a turisták szívták a fogukat, a helyiek ugyanis igencsak a tavaszhoz öltöztek, rövidnadrágban és térdszoknyában harcoltak ott, ahol mi kötött sapkában, két pulcsiban tűrtük a természet haragját. Az óceánra nyíló látkép azonban némileg kárpótolt minket. Az időjárási viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy rá tudtam venni útitársaimat, térjünk be az óceánba torkolló Corrib-folyó partján lévő múzeumba.

Első blikkre a Ludwig Múzeum jutott eszembe a vízparton álló modern épületről. A fehér fal- üveg kombinációja, a nagyon jól kiválasztott molinó kimondottan csalogatóan hatott. Belépve sem csalódtunk. Az épület modern valója, egy ideig feledtette is velünk a tárlatok hiányosságait. A Galway City Museum mindenből szeretne egy kicsit mutatni. Eltér például a Budapesti Történeti Múzeum koncepciójától, nem helyez túl nagy hangsúlyt a város történetére, inkább csak érintőlegesen végigszalad a fontosabb eseményeken - amit leginkább a kezdeti idők és középkor valamint az első világháború és az ír szabadság kivívása jelent. A történeti áttekintésnek éppen ez a szakadása okoz hiányérzetet. A következő emeleten bemutatott, a hajózáshoz és a tengerhez kapcsolódó mesterségek teremtenek egy kevés koherenciát, elegendőnek azonban ez semmiképpen sem mondható.

A sokszínűségre azonban nem lehet panasz. A galwayi művészeti életből kaphatunk ízelítőt a mozikat áttekintő teremben, valamint a különböző kulturális fesztiválokat bemutató plakátokon. Itt azonban mintha már csökkenne a koherencia, ugyanis a békés idők után a galwayiek és az írek háborús szerepléseit veszik végig tablókon, némi tárggyal illusztrálva a napóleoni háborúktól 1916-ig. Mi történt a korábbi időszakokban vagy éppen a  második világháborúban? Ez homályban marad, ami természetesen meg is okolható, a legzavaróbbak azonban a rendezésbeli hiányosságok voltak. Üres vitrinek, kiégett lámpák, hiányzó tárgyak. A bemutatott emlékanyag kimondottan érdekes volt, a baj csupán az, hogy a tablók mesélték el a közölni kívánt információt, a tárgyak pedig csak illusztrációk voltak.

Az időszaki kiállítóterek az állandó tárlatok termei között kaptak helyet, ahhoz, hogy kijussunk az épületből mindent tételesen végig kell járni. Aki a közeljövőben látogatna el a múzeumba, több, különböző tárlat közül válogathat. Az egyik az 1891-1923-i évekből való fotókon keresztül mutatja be a “nyugat” szegénységét hihetetlen éleslátással. Itt található a tárlat egyetlen interaktív eleme (az épület külseje alapján többet vártam a múzeumtól), egy fa, fonott kosár, ami meg lehet emelni, és így fel lehet mérni, hogy mindez fával megrakodva milyen nehéz lehetett az egyik képen látható idős asszonynak, aki a hátán cipelte. Egy másik fotókiállítás keretében a halászok, hajósok életét láthatjuk a 1980-90-es évekből, a szemléletességet pedig a vitrinekben elhelyezett munkaeszközök segítik. Hopp, itt azonban már zűrzavar van. A korábban, az állandó tárlat részeként megjelölt kiállítási egységről van ugyanis szó - tanulság: nehéz elválasztani egymástól az állandó és az időszaki tárlatokat, nehéz így az egyes termek között a logikai kapcsolatot megtalálni.
Az utolsó, eddig még nem ismertetett kiállításban pedig Jack B. Yeats-nek, az ismert író Willian Butler Yeats édesapjának rajzaiból, festményeiből láthattunk egy válogatást, ez azonban április 27-ével bezárt.

Összegezve elmondható, hogy jó kezdeményezések vannak a megtekintett múzeumban, valahogy azonban az egész nem áll össze egy kerek történetté. Azt jónak találtam,hogy a város történetét belehelyezték az egész országéba, és hogy több témát dolgoztak fel az épületen belül - érdekesek az időszaki tárlatok is. Úgy gondolom azonban, ha egy magyarországi városi múzeum megkapná a lehetőséget, hogy ilyen épületbe költözzön és újra rendezhetné a tárlatát, sőt még anélkül is, egy logikusabb kiállítást tudna bemutatni magas esztétikai színvonalon. Ez utóbbi ellen azonban nem lehet kifogásom. A megfelelően klimatizált tárlókban elhelyezett (mindegyikben kis walkie-talkie-szerű párataralom- és hőmérsékletmérő van, ami az esztétikát ugyan rontja, de mutatja, hogy vigyáznak az múlt emlékeire) , vagy a falon bemutatott tárgyak mellett ugyanis az összekötő folyosókon kihelyezett kanapékról kiváló kilátás nyílt a kikötőre és az óceánra.

Az ingyenesen megtekinthető, ruhatárral azonban nem rendelkező (egy fogast tettek csupán ki őrizet nélkül) folyóparti Galway City Museum nálam a 10-es skálán egy 7-est érdemel.

Légrády Eszter