Muzgo

Művészetet átíró történelem – Fény és árnyék Dachauban

A MúzeumCafé 35. számából:

Szerző: Murádin Jenő művészettörténész

Képes-e a kultúra begyógyítani a sebeket, vagy csak szépségtapaszt ragaszt rájuk, rábízva mindent az idő múlására? Ez az a dilemma, amely végigkísérte a dachaui művésztelep egész háború utáni utóéletét, és beárnyékolta egyben azt – végtelen igazságtalansággal –, ami száz év alatt azon a békés, festői bajor tájon történt. Dachauról ma nem a művésztelep jut az eszünkbe, hanem a hírhedt koncentrációs tábor, amelyet az SS 1933 márciusában elsőként hozott létre, és ahol a zsidók és az ellenállók közül 1945-ig 32 ezer ember pusztult el. Ezzel a tudathasadásos képpel védhetetlenül szembesülnek a város kulturális életének vezetői, különösen külföldi rendezvényeik során. Így volt ez a kortárs dachaui művészek szentendrei bemutatkozásán is, 2010 november–decemberében. Bármilyen empátiával viseltetünk múltbeli és mai művészeik iránt, a dachaui művésztelep történetét – éppen egy Szentendrén elhangzott beszédet idézve – „felülírta a történelem”.

Pedig mi mindent elkövetett a város azért, hogy történelmi ballasztjától megszabadulva kulturális-művészeti értékeit ismét fölragyogtassa. A München szomszédságában, az Ammer partján épült Dachau, egykor a Wittelsbachok birtoka, ma ismét látogatott üdülőhely. Néprajzi múzeuma, amelyet még 1905-ben alapítottak, páratlan gyűjteményével vonzza a látogatókat. A szépművészeti galéria – amelynek átrendezésére a városalapítás ezerkétszázadik évfordulójának évében, 2005-ben került sor – kétszázhúsz festmény és grafika bemutatásával illusztrálja a művésztelep és a kortárs alkotók munkásságát. Az 1970-es–80-as évektől egymás után jelentek meg összegező munkák, múzeumi katalógusok, forráskiadványok, amelyek nyomán betekintést nyer az érdeklődő a művésztelep kezdeteibe, 1900 körüli fénykorára és a kolónia utóéletére. Kiemelten fontos ezek közül Horst Heres összeállítása (Dachauer Gemäldegalerie. Dachau, 1985) és Elisabeth Boser átfogó tanulmánya (Von München nach „Neu-Dachau”. Karlsruhe, 1998). Boser volt egyébként az is, aki Urbán Ágnes kurátorral együttműködve a dachauiak már említett szentendrei kiállítását tető alá hozta.

A dachaui művésztelep megalakulásának kézenfekvő párhuzama a barbizoni iskola, a fontanebleau-i megtelepedés. Mind Párizs, mind München esetében a 19. század alkotóinak az az érthető vágya érvényesült, hogy a nagyváros kőrengetegéből kiszabadulva a szabad természetben dolgozhassanak, és a műtermi festészet helyett a plein air egészen új festői kihívásaival teljesen más irányba induljanak el. München, a közép-európai művészet számunkra is fontos központja a dachaui kirajzásban találta meg a maga Barbizonját, ahogy később a Kelet felé irányuló nagybányai nyári megtelepedést is. Így működött 1850 és 1914 között a laza szervezettségű dachaui művésztelep.

Az Ammer vidéke, amelynek központja a ma is csupán 42 ezer lakosú Dachau, páratlan szépségeket kínált. A vidék, a Mariabrunn ásványvízforrás és fürdő vonzotta ide a festőket. A századfordulón alig háromezer lakosú településnek a nagyvárosnál emberibb léptékű központja reneszánsz városházával és 17–18. századi polgárházaival is vonzó látványosság volt. Festői témát kínált a szeszélyesen kanyargó Ammer és a vidék népviselete, amely élő valóságként oly sok képen örökítődött meg.

Hosszabb-rövidebb idejű megtelepedésre különösen alkalmas volt tehát a hely, ugyanakkor a közeli München, a bajor főváros biztosította a kiállítási lehetőségeket és a képeladást is. A vásárlók a várost felkereső turisták közül kerültek ki. Festmények sokaságát láthatták a Glaspalast üvegpalotájában vagy a műkereskedelemre összpontosító Kunstvereinben, ahogyan azt Lyka Károly Magyar művészélet Münchenben című könyvében olyan érzékletesen leírta.  Aki hozzájut a nürnbergi múzeum 2001-ben megjelent hatszáz oldalas tanulmánykötetéhez és albumához, amely az Európa művésztelepeit bemutató kiállítás katalógusaként is szolgált (Künstlerkolonien in Europa. Germanisches Nationalmuseum, Nürnberg, 2001), írásban és képben is nyomon követheti, milyen fokozott figyelmet tulajdonít a mai német művészetszemlélet a dachaui telepnek: a nálunk ismerősebben hangzó Worpswede-művésztelep fontosságával párhuzamosan értékelik az itt történteket a plein air festészettől, az impresszionizmustól, a szecessziótól az avantgárdig terjedő skálán. Olyan nagynevű művészek dolgoztak itt, mint Max Liebermann, Fritz von Uhde, Wilhelm von Dietz, Ludwig Dill, Ludwig Herterich, Max Slevogt, Lowis Corinth vagy Carl Thiemann. Magyar művész is van a dachaui kolóniaalapítók között: a festő Strobentz Frigyes (1865–1929). A népes magyar festőtársaságot befogadó Münchenben Strobentz volt – mint Lyka Károly méltatta – a korszerűség felé legnyitottabb alkotó (lásd: Lyka Károly: Strobentz Frigyes. Művészet, 1904/5, 281–287). Mellé az új iránti fogékonyságban csak Hollósy Simon állítható, akinek művészpedagógiai munkássága hidat képezett München és Nagybánya között.

Strobentz még tanulóévei végén telepedett le a bajor fővárosban. Münchenben állandó otthonra lelt, és sűrű dachaui festőutakkal frissítette képalkotásának motívumait. Már korai plein air munkáiban hibátlan rajzkészséggel örökítette meg az Ammer vidéki népviseletet és a dachaui tájat. Hazalátogatásai idején kerültek kiállításokra és közgyűjteménybe is Dachauban készült művei: Dachaui táj című krétarajza – több más munkájával együtt – az öregedő művész ajándékaként 1921-ben került a budapesti Szépművészeti Múzeum birtokába, majd innen a Nemzeti Galéria Grafikai Gyűjteményébe. (Lásd Telepy Katalin: Strobentz Frigyes, Münchenben élt magyar festő munkássága (1856–1929). Művészettörténeti Értesítő, 1990/1–2, 99–118.)

Dachauban a kolónia megalakulásának idejétől kezdve mintegy ezer művész fordult meg. Közöttük sokuknak csak a neve ismert vagy egy-két fentmaradt munkája; mások feljegyzésekben, emlékiratokban örökítették meg ottlétük élményeit. Ezekhez kapcsolható hozzá szerény adalékként magyarországi és erdélyi művészek dachaui kötődése, pályájuk napfényes korszakából vagy drámai végjátékából.

Az olasz származású, de kolozsvári polgárrá magyarosodott Biasini család leánya, Biasini Mari (1866–1937) 1881-ben kezdte meg Münchenben művészeti tanulmányait. Legtovább Ludwig Herterichnél tanult, aki festőként a dachaui telep állandó látogatója volt. Biasini az osztrák és a magyar főnemesség portréfestőjeként vált ismertté. Jó ideig Münchenben rendezte be műtermét. Idősebb korára innen vonult vissza – bizonyosan nem véletlenül – az Ammer tó partján fekvő Riederauba. Házat vásárolt magának a faluban, és ott élt élete végéig társalkodónőjével, a szintén a festőpályát választó Renz Annával. (Lásd: Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. ARTprinter Könyvkiadó, 2011, 88–90.)

Papp Gábor (1872–1931), a kolozsvári, majd a szegedi művészcsoporthoz tartozó festő a bajor főváros akadémiáján Lenbach, Herterich és Stuck növendéke volt, majd Hollósy szabadiskolájához csatlakozva részt vett a nagybányai táborverésben. Dachauba második müncheni, illetve nyugat-európai útján jutott el, amelyet a magyar állam ösztöndíja tett számára lehetővé. 1906–1907-ben járt itt, ekkor készült alkotásaiból a budapesti Nemzeti Szalonban 1924-ben szervezett kiállítására válogatta be a Bajor paraszt és Dachaui paraszt című szénrajzait. (Lásd: Murádin Jenő: Papp Gábor (1872–1931). A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92, Szeged, 1993, 293 –311.)

Barabás Márton (1893–1974), a festő Barabás Miklós unokaöccse, aki Erdélyben, Magyarországon, majd Kaliforniában és Torontóban dolgozott, szintén müncheni kapcsolódással került Dachauba: a bajor királyi akadémián Stuck és Heckel növendéke volt, és – erős néprajzi vonzódása miatt – több nyáron át dolgozott itt. Az élet napos oldala és egyben a hádészi halál árnyéka kapcsolja a festő Tibor Ernő (1885–1945) sorsát Dachauhoz. A Holnaposok köréhez, Ady Endre, Juhász Gyula és Dutka Ákos baráti társaságához tartozó Tibor, akinek nevezetes Ady-portréja (1907) a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményének ikonikus darabja, a kor legképzettebb alkotói közé tartozott. Szülővárosa, Nagyvárad ösztöndíjával tanulmányait Budapesten, Párizsban és Münchenben végezte. 1911-ben több héten át dolgozott Dachauban, ahonnan a Nagyváradi Napló tudósítása szerint (1911. augusztus 13.) A hazatérő dachaui parasztok és az Amper partja című képeit, valamint számos dachaui részletet ábrázoló rajzát hozta haza. Pályájának fordulatai közé tartozik, hogy Nagyváradon működtetett szabadiskoláját feladva 1924-ben lakásuk minden értékét pénzzé téve feleségével hosszú nyugati festőútra indult. Nem akármilyen értékekről volt szó, mert gyűjteményében Egry József, Berény Róbert, Gulácsy Lajos, Balogh István képei, Ferenczy Károlynak egy finom tavaszi tája, a svéd David Edström bronz Herkulese és Rodinnek egy rajza is ott volt, és ezeket a műveket tanítványai is megcsodálhatták. Útjában az a nosztalgia vezette, hogy ugyanazokat a helyeket keresse fel, ugyanott lakjon, ahol húsz évvel korábban. Tengeri tájainak ragyogó képciklusát festette Bretagne-ban, Gauguin korai festészetének színhelyén (Concarneau-ban kiállítása is volt), majd Dachauban állt meg és dolgozott. Képeinek egy része közgyűjteménybe került, de legtöbbjük a budapesti műkereskedelem révén jutott műgyűjtők birtokába. A már idős korú festő a váradi zsidóság sorsában osztozott. Előbb Auschwitzba került, majd onnan a sors kegyetlen fintoraként Dachauba. A lágerőrökről rajzolt portréi enyhítettek valamelyest táborbeli napjain, de akik ott találkoztak vele, már nagyon nyomorúságos állapotban találták. Rabtársa, Rónai Ernő jegyezte fel: „Tibor Ernő éppen alszik, mocskos rongyokba csavarva fekszik a helyén. Micsoda tébolyodottság kell ahhoz, hogy egy ilyen európai hírű festőművészt ilyen állapotba juttassanak.” (Rónai Ernő: Örök szégyen. Budapest, 1947, 270.) Tibor Ernő flekktífuszban halt meg 1945. április 20-án, kilenc nappal a láger felszabadítása előtt.

Hasonlóképpen Dachau poklába jutott Löwith Egon (1923–2009), a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola későbbi tanára, de ő túlélte a tábort. Csontra fogyva, harminchét kilósan szabadult, mégis ott gyúlt számára a jövő fénysugara. A végnapjait élő lágerben ismerte meg örök múzsáját, Margót, akivel ötvennégy évig élt szeretetteljes házasságban. Holokauszt-sorozatát (festmények, rajzok) csak az 1980-as évek végétől alkotta meg. „Ilyenformán a művészi eszközök megértek arra, hogy ne dokumentációs, illusztratív anyagot készítsek. Úgy érzem, nem annyira a valóságot, mint inkább az igazságot sikerült ábrázolnom.” (Németh Júlia: Löwith Egon. Monográfia, Marosvásárhely, 2004, 20–21.) Löwith a képsorozatot 1997-ben Dachauban is bemutatta, és a képciklus onnan nem is került haza: a német állam gesztusaként Dachauban maradt, a láger múzeumában.

A képekkel illusztrált eredeti cikk a MúzeumCafé 35. számában olvasható.

--> komment
Vissza a lap tetejére
süti beállítások módosítása