Muzgo

Néprajzkutatóként, antropológusként tudjuk, hogy nem vizsgálhatjuk a kultúra egy szeletét anélkül, hogy ne volnánk tisztában a jelenség egész viszonyrendszerével. A kiállításban ezek a kapcsolatok vizuálisan jelennek meg. Kiállításkritika.

A Néprajzi Múzeum második emeleti kiállítótere jelenleg két időszaki kiállításnak ad otthont: az Amazónia. Utak az indiánokhoz és a Kauri és nagyító című kamarakiállítások szinte egymásba fonódnak, mégis békésen megférnek egymás mellett, és a látogató számára is egyértelmű, hogy két különböző tárlatról van szó. A második emeleten hatalmas molinók fogadják a látogatót, stílusukkal és színvilágukkal is hangsúlyozva, hogy két különböző kiállítást fognak látni. A második emeleti kiállítótér utolsó három termében látható a Kauri és nagyító. Óceániai ékszerek Bíró Lajos gyűjteményéből című kiállítás.

 Az első teremben Bíró Lajos 1901-es nagyított fényképe pápua barátjáról, Lavetotról remek kezdés. Meghökkentő, ahogy a férfi a szemünkbe néz, mintha invitálna bennünket. A fénykép alsó részén Új-Guineán használatos szavak (tapa, jabo, kazuár) vehetők ki, amelyek a kiállításban később visszatérnek. A mellette bemutatott térképek Óceániát és Pápua Új-Guineát ábrázolják: ez azért is dicsérendő, mert az említett amazóniai kiállítástól elkülönítik ezt a tematikus egységet. A hangulati elemekben is érezhetünk különbséget: a korábbi zöldes, világosabb színekkel operáló tárlat után itt egységesen szürkék a falak. A feliratok is szürke alapon fehérek, ami szinte beolvad a háttérbe, így harmóniát teremtenek a rendezők. A falakon felfüggesztett molinók alján egységes, a bemutatott térségre igen jellemző mintasor vonul végig. A szürke alapszín választása indokolt, ha a muzeológusok fejével gondolkodunk – a rendkívül színes és változatos anyagokból készült ékszerek így jól érvényesülnek –, ám a látogató túlságosan sötétnek találhatja a kiállítást, a műtárgyvédelmi szempontokat nagyon is figyelembe vevő fényviszonyoknak is köszönhetően.

A rációra ható, ismeretközlő első terem Bíró Lajos bemutatásával foglalkozik. Rövidke életrajz után a gyűjtőútját, terepmunkáját mesélik el a tematikus, összefoglaló feliratok. Külön kitérnek a gyarmaton betöltött szerepére, mellékesen a három feleségére is. A gyűjtő használati tárgyai és az általa készített fényképek próbálják közelebb hozni a századforduló világát, melyet a túltengő szövegek helyett a tárgyak jobban mesélhetnének el. Ez a helyiség meglehetősen szellősre sikeredett az ékszereket bemutató, második teremhez képest.

A következőkben az ékszerekről informálódhatunk nagy alapossággal. A testdíszek viselése és szimbolikája régiónként eltérhet egymástól, akár egy országon belül is, de az oly távol fekvő Óceániát ismeretlensége a misztikum ködébe burkolja a hazai látogatók számára. A nemek, társadalmi csoportok ékszerviselete mellett megismerkedhetünk a hétköznapi és ünnepi díszekkel is. Egész alakos fényképek vizuális magyarázó elemként szerepelnek a kiállításban, segítenek elképzelni az összhatást. Európában az ékszerek emlegetésekor többnyire az arany, ezüst, drágakő jut az eszünkbe. A kiállítás rádöbbenti a látogatót, hogy a távoli tájakon mi mindent használhatnak helyettük – nemcsak a természeti környezet adottságai, hanem a társadalmi megbecsülés miatt is. A pápuák ékítő tárgyai az Új-Guineában fellelhető olyan anyagokból készültek, mint a teknőspáncél, bambusznád, kagyló, madár- (pl. kazuár, paradicsommadár) tollak vagy növényi háncsok. Ne feledkezzünk meg az európai szemmel furcsának ható, de a pápuák körében igen megbecsült kutyafogakról, melyekből nyakláncok, karkötők és homlokdíszek is készülhettek. A térségre talán legjellemzőbb papírszerű készítmény, a tapa is szerepel a kiállításban. Az eperfa kérgéből hántolt, majd egymásra merőlegesen illesztett rostszálak felhasználása széles körű, a pápua viselet gyakori eleme.

A kiállításban megjelennek, bár csak érintőlegesen, a pápua viseleten tapasztalt európai hatások. A tapaviseletet például elhagyták, bár az éghajlati viszonyoknak jobban megfelelt, mint az európai darabok. Talán érdemes lett volna utalni rá, hogy Bíró Lajos feljegyezte a változást, ám nem gyűjtötte ezeket a változásokat. A helyi divat mellett a variálhatósággal és egyéni ízléssel is foglalkozik a tárlat, és ebben a tekintetben ismételten a gyűjtő precizitását kell kiemelni. Elképesztő teljesítmény egy entomológusól (rovarkutatótól), hogy ennyi mindenre (különösen a társadalmi vonatkozásokra) kiterjedt a figyelme. Könyvében külön fejezetet szentel a motívumoknak és jelentésüknek is, és ezek a vonatkozások a kiállításban is megjelennek.

A tárgyfeliratok könnyen érthetőek, de néhol alig vannak megvilágítva. A különleges funkciójú vagy használatú tárgyakhoz a rendezők mellékelték Bíró Lajos Újguineai utazásom emlékei (Budapest, 1932) című könyvének rájuk vonatkozó feljegyzéseit a megfelelő oldalszámmal, s ez ugyancsak színesíti az installációt. A magyar feliratok mellett angol fordításuk is mindenütt olvasható (a tárgyfeliratok és a naplóidézetek egyaránt).

Néprajzosként, antropológusként tudjuk, hogy nem vizsgálhatjuk a kultúra egy szeletét anélkül, hogy ne volnánk tisztában a jelenség egész viszonyrendszerével. A kiállításokban nem csupán tárgyakat mutatnak be a muzeológusok, hanem az adott kultúrában betöltött szerepüket is. A Kauri és nagyító kiállításban nagyon látványosan jelenik meg az ékszerek szerepe és helye: a csíkos padló színes vonalai pókhálószerűen szövik be a termet, s jól mutatják a kultúra szövevényes mivoltát. Első látásra a színes csíkok rendszere kaotikusnak tűnhet, de ha alaposabban megnézzük, „nagyító alá helyezzük”, akkor kirajzolódnak az összefüggések. A figyelmes látogatóból így egy csapásra antropológus lesz, aki a vizsgált kultúrát közelebbről is szemügyre veszi. A különböző tematikus feliratoktól futó színek összekötik a tárgyakat bemutató vitrineket, jelezvén összetartozásukat. A nemek, az életkor barnás csíkjai szétfutnak a teremben, mert amellett, hogy a kazuártollból készült csokor az ünnepi viselet része, mégis csak középkorú férfiak hordhatják – és sorolhatnánk még a példákat. A figyelmes látogató elgondolkodhat azon, hogy a tablókon felsorolt kategóriák mennyire „önkényesek”. Egy gyűjtő, kutató, muzeológus csoportosít, osztályoz és besorol, hiszen a tudományos feldolgozásnak ez is a része. A kiállítás ezzel a „csíkozással” ad keretet a történetnek. Bíró Lajos tudományos munkásságával, gyűjtői módszerével kezdődik a tárlat, és egy figyelmeztetéssel ér véget: ne felejtsük el a kultúrát, amelyben ez a szelet elhelyezkedik!

A harmadik, egyben utolsó teremben egy ismeretterjesztő filmsorozat részletét tekinthetik meg az érdeklődők Magyarok az emberevők földjén címmel, amely Bíró Lajos életét mutatja be. A vetítőterem 20 férőhelyes, az óceániai gyűjtemény összetételét és mennyiségét látva mégis érhetetlen, hogy ebben az utolsó teremben miért nem a tárgyaké a főszerep.

A kiállításhoz kapcsolódó kiadványok közül eddig a kiállításvezető jelent meg, egy múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet pedig hamarosan várható. A Kauri és nagyító kiállítás 2012. április 1-jéig látogatható a Néprajzi Múzeumban, majd négy vidéki helyszínen (Szombathely, Szeged, Miskolc és Debrecen) lesz megtekinthető 2013 tavaszáig.

Villangó – Török Ivett

A szöveg eredeti megjelenési helye: http://www.magyarmuzeumok.hu/kiallitas/474_kaurik_a_nagyito_alatt