Muzgo

Mától látható a Murder - A gyilkos tárlat a Vörösmarty téri üvegpalotában. Olyan sztárkiállítások sorába tartozik, mint a Tutanhamon vagy a Bodies, tehát óriásplakátokon, a metróban, az újságokban látjuk a plakátját, minden csatornán ezt kapjuk. Kulsszó a szenzáció. Az elszaporodó krimi-irodalom és -filmek világában mi is kíváncsiak voltunk arra, hogy hogyan lehet ezt a témát történethűen és élvezetesen bemutatni. Hazafelé menet azon gondolkoztunk, hogy milyen szavakkal tudnánk összefoglalni a látottakat: véres, kegyetlen, hátborzongató? A 16-os korhatár teljesen érthető.

A fogadóterem már vörösben izzik, megteremtve a bűn és pokol életérzését. Indulás előtt a szigorú házirendet kell elolvasni, ami első blikkre megdöbbentő, ám valójában a látogatók biztonsága miatt szükséges. A kiállítótérbe 10-12 ember mehet be egyszerre, mindegyik csoportot egy kedvesen mosolygó vezető kíséri, aki a biztonságra figyel és eligazít a 20 terem kuszaságában. Még az elején megkaptuk az audioguide-ot a nyakunkba és fejünkre, ezen hallgattuk a kiállítás szövegét. A termekben nincsenek tehát feliratok, minden információt a fülünkbe búg egy kísérteties hang. Mosolyogtató lehetett egy kívülállónak az a 10 ember, aki fülhallgatóval a fején a sötétben botorkál és közben “suttog” egymással a kiállításról és a szervezésről - silent party-kat idéző látvány...

A 20 terem egy bevezető, egy levezető teremből áll, a többi 18 pedig valós történeteket mesélnek el. Van köztük ismert gyilkos is (pl. Al Capone), van köztük sorozatgyilkos (pl. a bostoni fojtogató). A közös bennük a különös kegyetlenséggel elkövetett, előre megtervezett emberölés. A tárlat a 17. században kezdődik Báthory Erzsébettel (a kiállításban szereplő egyetlen nővel) és napjainkkal fejeződik be. A narrátor elmeséli az adott gyilkos életének és lebukásának történetét, mindeközben fény- és hangeffektek teszik még átélhetőbbé a történetet. A tárlat rengeteg high-tech installációjával igen korszerű bemutatást nyújt. Az enteriőrök mellett futó kis folyosó teret ad a külső szemlélődésre, ám Theodore Bundy esetében a részeseivé válunk a nyilvános kivégzésnek.

A termek közül, talán ez nyerte el leginkább a tetszésünket. 1989-be repülünk vissza az időben, térben viszont Floridáig kell elmennünk. Végignézhetjük a villamosszék működését, majd egy hologram segítségével megjelenik előttünk egy kisfilm. Ez nem más mint Ted Bundy életének filmje, hiszen mindenki ismeri a mondást: halálunk előtt felidéződik bennünk minden jó, ami megtörtént velünk. Közben a Beach Boys Run, run, run című számát hallhatjuk, ami több szempontból is kitűnő választás. Először is ez az egyik leghíresebb amerikai együttes, akik kaliforniaiak ugyan, de a nagy slágerük a Kokomo (ami a Florida Keys-en játszódik - erről már mi is írtunk) miatt mindenki délieknek gondolja őket. Illeve Ted Bundy bizonyára ismerte a “tengerparti fiúkat”, hiszen az 1960-as években bukkantak fel, amikor is a sorozatgyilkos fiatalságát élte.

A kiállításban nincs élő installáció (vagyis beöltözött emberek, akik ijesztgetik a látogatókat), ami nem is baj, hiszen a téma önmagában is vérfagyasztó. Az enteriőrök és a modern technika inkább az amerikai témaparkokhoz (pl. Universal Studió) teszik hasonlatossá, mintsem egy klasszikus múzeumi tárlathoz. Történész muzeológusként az évszámokat és a konkrét adatokat hiányoltuk néhol a narrációban, ám ha figyelmesen közlekedünk, ezek elrejtve látható az enteriőrökben.

Idegborzoló egy órás tárlatvezetés után mégis csak megkönnyebbüléssel távozhatunk. Az utolsó terem megoldását nagyon kedveltük. Egy fotellel teli meditációs szobában alkalmat adnak a szervezők a relaxálásra. A középen lévő kis csobogó és Vivaldi Tavasz című zeneműve tényleg megnyugtat, miközben elhangzik a konklúzió is: torzszülöttek márpedig nincsenek. A gyerekkorukban elszenvedett testi és lelki bántalmazás teszi őket ilyenné. Mindannyiunk felelőssége, hogy hogyan neveljük gyermekeinket, hogy viselkedjünk embertársainkkal.

Öhler Katalin és Villangó-Török Ivett

Fotó és még több infó: http://murder.hu/