A kiállításrendezés nem habos torta

A Kommunizmus Múzeuma

Mielőtt belevágnánk a Kommunizmus Múzeumának ízekre szedésébe, kezdetnek annyit jegyeznénk meg, hogy magával a névvel két probléma van: a kommunizmus és a múzeum szó, a névelő stimmel. A magánalapítású intézmény születése felett Glenn Spicker üzeltember és az őt segítő Jana Kappelerová dokumentumfilm-készítő bábáskodott bő egy évtizeddel ezelőtt. Nem ellenőrzött források szerint a kiállítási tárgyak javát bolhapiacokon, szuvenírboltokban szerezték be.

Érkezés és az első benyomások: above the Mcdonald’s, next to the casino

A Prága belvárosában található múzeum nem éppen stílusosan, de az alapító – aki maga is étteremlánc- és kocsmahálózat-tulajdonos – gondolatrendszerébe szervesen beilleszkedve valóban a gyorsétterem felett, egy kaszinóval közös emeleten lelhető fel. Az előtér – ami egyben a múzeumshop, a pénztár és az információ – vidéki múzeumokra emlékeztető családias légkörében még a prágai hóesésben megáztatott kesztyűnket is nyugodt szívvel hagyjuk a radiátoron száradni. Az orrunkat megcsapó nem túl kellemes illat a mellékhelységből árad és valljuk be, nem túl vendégcsalogató, de nem veszi el a kedvünket. Úgy tűnik, a mellettünk haladó amerikai turistáknak az étvágyát sem, hiszen csokis kekszüket bátran végigmajszolják a tárlaton. Igaz, el lehet tölteni annyi időt a múzeumban, hogy a látogató megéhezzen. Ezalatt a meglepően hosszú nyitvatartási időre célzok, ami reggel 9-től este 9-ig tart. De az egy szinttel alattunk lévő gyorsétteremig csak ki lehetne bírni… Az állandó kiállítás – számomra kissé hatásvadász – címe „A Kommunizmus Álmai, Valósága és Rémálmai” Emlékeztető a múlt politikai rendszerére Csehszlovákiában. A tárlat meglepő módon két motorbiciklivel kezdődik. Felmerül a kérdés, hogy vajon az első kiállítási tárgyakkal van dolgunk, vagy a portás talált éppen itt parkolóhelyet járművének. Se felirat, se eligazítás ez ügyben. Mindenesetre előbbi tűnik valószínűleg, ugyanis a motorbicikli visszatérő elem. Ezen túltéve magunkat keressük a koncepciót, de egyelőre nem találjuk. Segélykiáltóan belepillantunk tehát a kiállítás szórólapjába, amelyen egy térkép igazít el.

A kiállítás szerkezete: az álomfejtők is zavarba jönnének

Eszerint a marxi és lenini kezdetektől indulunk, majd a tárlat három nagy egységre tagolódik: álom, valóság, rémálom, melyek további tematikus résztémákra bomlanak, így politika, gazdaság, ipar, kultúra, sport, mindennapi élet stb. Majd a személyi kultusz és a bársonyos forradalom „terei” következnek. A készítők elképzelése szerint a kommunisták víziója a növekedésről, gyarapodásról, fejlődésről szólt. Ezt a nehézipari és technikai felfutás, a sztahanovista munkaverseny, az ideológiai monopóliumra alapuló oktatás és a szocialista realista művészet jeleníti meg. Ezzel szemben a valóság ennek szöges ellentétje: a hiány, a szegénység, illetve az üres polcok a boltban. Ezt tetőzte a rémálom, azaz a terror, az államrendőrség és a koncepciós perek. A kommunista párt démonizálása és minden felelősség rá hárítása meglehetősen leegyszerűsítő történelemszemléletről árulkodik. Emellett a kiragadott témák nincsenek kontextusba helyezve, úgy tűnik, amilyen tárgy éppen kéznél volt, azt kiállították. Ezáltal a kiállítótér inkább egy néhány történelmi tablóval megspékelt, tárgyfeliratok nélküli látványraktárra hasonlít. E filozofálgatás közben furcsa hanghatások ütik meg a fülünket. A második terem rakétájából kilövést imitáló, süvítő hang tör diszkréten elő. A többi teremben még egy-két hasonlóval, valamint egy vetítőgéppel is találkozhatunk. Ugyanakkor a 2001-ben megnyílt kiállításban egy számítógép, egy interaktív eszköz sincs, amely háttérinformációkkal, adalékokkal szolgálna. Pedig megérte volna csökkenteni az egy négyzetméterre jutó Lenin relikviák számát egy-egy multimédiás berendezés kedvéért.

Tárgyak: van itt minden, mint a jó bazárban

A kiállítás zsúfolásig telített mindenféle tárgyakkal a fentebb említett rendezési elv szerint csoportosítva, gyakran enteriőr-szerű megjelenítésben. Igaz a jó öreg mondás: a kevesebb néha több. Megdöbbentő pillanatképek következnek a teljesség igénye nélkül. Egy négyzetméteren ruhafogas, kerékpár, fotel, motor és könyvespolc. Nem hiszem, hogy egy átlagos család ilyen lakásban élt volna. Van, ahol azonban a másik véglet érvényesül: a prágai építkezésekről beszámoló tablósor között a tárgyi illusztrációt egy magányosan árvuló talicska jelenti mindösszesen. Néhány multifunkciós darab is van: az élelmiszerbolt polcain a hiánygazdálkodást szemléltető konzerves dobozok hátoldalán három plakát mellett maga Gustav Husak portréja is megpihen. Érthetetlen volt a radiátorra helyezett televízió, vagy éppen a telefonkészülék nélküli telefonfülke látványa, de a kommunista plakátok mellé tett művirágon is könnyen megakadt az ember szeme. Ha a rendezők öniróniának szánták, akkor könnyedén kacaghatunk rajta, de ha az esztétikai élmény növelését célozták meg vele, akkor nem is tudom, mit mondjak… Mint ahogyan arra sem, miért forgatták el 45 fokban a legfontosabb szovjet szimbólumot. A kalapácsot nyelére állítva volt egyszerűbb elhelyezni, az biztos, mint ahogy az űrhajósnak beöltöztetett babával is úgy kellett a legkevesebbet vesződni, ha nemes egyszerűséggel nekidöntötték a falnak. Nem is tettek másképp. A kiállításra egészén jellemző, hogy mindenhol szobrok vannak: kicsik, nagyok, teljes alakosak, mellszobrok, portrék, megmintázva politikusokat, munkásokat, katonákat. E tobzódás a korszak művészetet bemutató egységnél indokolt, ha ezzel a megalomániás reprezentációra szeretnének utalni. Na, de mi indokolta, hogy minden sarokba tegyenek egy-egy alkotást?

Látvány, feliratok: amikor a nyomtatóból kifogyott a festék

A múzeum látványvilága igen csak egyszerű. A vitrinek sötétek, a feliratok kilógnak az aktív síkból, azokat – a plakátokkal egyetemben – akár közvetlen a plafon alatt, vagy éppen térdmagasságban is nyugodt szívvel helyezték el. De ha már a lábunk felé tekingetünk, nézzük meg azt is, mi van alatta: a kopott parkettát bordó – egykor feltehetően vörös színben pompázó – futószőnyeg borítja, amely nemcsak a külföldi bakancstalpak nyomásától, hanem a beléragadt rágógumiktól is már kellőképpen megkeményedett. A történelmi eseményeket bemutató tablók elhanyagoltan sorakoznak a falakon, a rájuk nyomtatott szöveg néha eltűnik, majd utólag ragasztott sajtpapírokon folytatódik. Ha pedig közben rontottunk el valamit, sebaj: a töltőtoll és, cellux mindent megold. A kiállításon elsősorban nem a helybéliek fordulnak meg. Pozitívum, hogy a külföldi látogatókat hatnyelvű feliratokkal várják. Ám az összefoglaló paneleken kívül egyéb olvasnivalójuk nekik sem akad, hiszen a tárgyfeliratok és szobrok száma fordítottan arányos.

Mindezek után miért nézzük meg mégis?

Amikor a kiállítás megálmodójától megkérdezték, miért hozott létre múzeumot a kommunizmusnak, azt felelte, azért, mert még ilyen nincs. Nos, mi ne ezért nézzük meg a tárlatot, hanem azért, mert ahhoz megfelelő, hogy a cseh történelem szűk félévszázadába valamennyire betekintést nyerjünk, komplex képet nem kapunk, de egy-egy jellemző tárgy, dokumentum szemünk elé kerül és néhány érdekes információval is gazdagodhatunk az aranyváros szocialista éveiről. Már ebből is látszik, nem érdemes egy történeti kiállítás szempontrendszere szerint elemezni a Kommunizmus Múzeumának tárlatát, cikkünkben ezért inkább a látogatói élményre próbáltunk koncentrálni. Összességében a kiállítás elsősorban az érzelmekre kíván hatni, benyomásokat kelteni, amelyekkel teletömve magát a látogató, ha korrekt történeti áttekintést nem is, de a számos utcasarkon fellelhető szuvenírboltban való vásárláshoz minden bizonnyal kedvet kaphat. A szocialista tömbbéli múltban a csehek jóval nagyobb üzleti lehetőséget látnak, mint mi, s ezt igyekszenek maradéktalanul kiaknázni. A múzeumshop is bővelkedik ötletekben. Némelyik valóban jópofa, bár ez már tényleg ízlés dolga. Összességében a múzeumi emlékezetkultúra nem elsiratja az elmúlt rendszert, sokkal inkább fricskát mutat annak.