Muzgo

A cím alapján ez a cikk akár kultúrpolitikai kérdéseket is feszegethetne, de nem, most nem erről lesz szó. Sokkal inkább Björkről és a futurista nézetekről.
Na de kik is azok a futuristák és mi közük Björkhöz? Kicsoda egyáltalán Björk és hogy jön ő a múzeumokhoz? Mit keresnek itt a blogon? Vegyük szépen sorjában, és kiderül ki-mit keres itt, ráadásul egy cikkben.

Múzeumok mindenhol rovatunkban eddig arról olvashattatok, hogy a különböző filmekben hogyan jelennek meg ezek a nagyszerű kulturális intézmények. Most azonban kissé más vizekre evezünk, film helyett videoklipet fogunk elemezni. 4 és fél perc csak a töredéke cirka másfél órának, ezért ebben a cikkben elsősorban nem a klipben megjelenő múzeumot fogjuk boncolgatni, hanem a kérdést (és egyben irányzatot), amit megfogalmaz.

A futurizmus az avantgárd egyik legkorábbi irányzata, 1910 körül tűnt fel Olaszországban. 2 fő irányzata alakult ki, az egyik az olasz Marinetti vezetésével, amely politikai ideológiaként a fasizmust vallotta magáénak, a másik pedig az orosz Majakovszkij nevéhez köthető, ők a kommunizmussal azonosultak. Ahogy a neve is mutatja, a futurizmus a jövő felé fordul, a múltat pedig elutasítja. A dinamizmus és a sebesség kultuszát hirdeti, dicsőíti a technikát és a modern, nyüzsgő nagyvárost. Olasz futuristák összefűzték a politikát és a művészetet, szerintük az ország egy parazita turisták által látogatott múzeummá vált és ezért kell a múlt művészetét megszüntetni, Velencét, Rómát, Firenzét pedig modern ipari várossá alakítani. Marinetti a romok és a múzeumok művészete helyett új, technikán alapuló művészetet hirdettet 1909-ben közreadott kiáltványában.

Björk izlandi születésű világhírű énekesnő, akit elsősorban elektronikus zenéjéről és érdekes ruhakölteményeiről ismerhetünk. 1995-ben jelent meg Post című albuma, melyen hallható az Army of Me című szám. Ennek a klipjét fogjuk most górcső alá venni. A dal szövegét és a klip sötét hangulatát az énekesnő testvérének viselkedése inspirálta, azt üzeni vele hogy szedje össze magát és hozza rendbe az életét. 

A videó elején az énekesnő egy hatalmas kamionnal hajt, majd betér egy fogorvoshoz, aki történetesen egy gorilla. Ez az orvos/gorilla pedig talál egy gyémántot a szájában, amit el akar lopni, de ezt Björk nem hagyja és elveszi tőle. Számunkra itt válik érdekessé a történet, mert ezek után egy echte modern múzeumhoz hajt, ahol futurisztikus (kortárs/modern) alkotásokkal találkozhatunk, az egyik sarokban például egy holttestet fürkész egy öregúr. Az énekesnő ahelyett, hogy maga is szemügyre venné a „műtárgyat” egy bombát helyez a test mellé, biztonságba vonul, majd a detonáció után visszatér az épület romjai közé és – gondolnátok? – élve találja a 25-ös kiállítási tárgyat. Itt találkozik Björk és a futurzimus.

Bár a videó elsődleges mondanivalója nem ez, az utolsó jelenetek azonban mindenképp érdekesek számunkra, hiszen azt a futuristák által is vallott nézetet jeleníti meg, miszerint a múzeumokat el kell pusztítani, mert azok megölik a műalkotást és a művészt. Marinetti kiáltványának 10. pontja: „Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nõmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.”

Az első modern művészeti múzeumok csak az 1920-as években jöttek létre, így a futuristák múzeumgyűlöletének egyik oka, hogy ők nem kaptak helyet benne. (Remek példa erre napjainból Andrej Sobiepan lengyel művészeti egyetemi hallgató, aki saját képét akasztotta ki a wroclavi Nemzeti Galériában, mert nem akart halálig várni a bekerüléssel) Azonban a múzeumot, mint intézményt is kritizálták, mert szerintük a múzeum csak elpusztítja a benne elhelyezett műalkotást. Ezt a bírálatot nem az avantgárd irányzat képviselői fogalmazták meg először, hanem a múzeumokkal egyidős. 1796-ban Quatremére de Quincy azt írta, hogy a múzeum „kopár sivatag, amely egyszerre emlékeztet templomra, szalonra, temetőre és iskolára.” Szerinte ide kerülve a műalkotás alárendelődik a történetiségnek és ezáltal meghal. Ez a motívum jelenik meg Björk klipjében is, hiszen a múzeum felrobbantásával új életet lehelt a „műtárgyba”, az ott kiállított férfiba.

Felmerül a kérdés, hogy ha a múzeumokat nem szeretnénk megölni, hogyan akadályozható meg, hogy a múzeum megölje a műalkotásokat? A modern művészetet befogadó muzeális intézményeket kétségtelenül jogosan illeti ez a kritika, hiszen fontos hatalmi pozícióban vannak (elsősorban a kurátorok és az igazgatók, lásd: itt - a legbefolyásosabbak nem a művészek, az első Ai Weiwei valószínűleg szimbolikusan került a lista élére), a múzeum határozhatja meg kit fogad be a művészet zárt világába, nem pedig az alkotó dönti el, hogy ő művész-e avagy sem. A modern múzeumok azonban ebből a szempontból jóval demokratikusabbnak a klasszikusoknál, sok olyan alkotást engednek be a falaik közé, melyek nélkülük feledésbe merülnének, illetve nem jutnának közönséghez.

Egy műalkotás, legyen az klasszikus vagy modern, akkor jelent bármit is a befogadó számára, ha annak lehetősége van kapcsolatot teremteni vele, tehát a múzeum feladata ennek az intimitás lehetőségének megteremtése. Ennek némiképp ellentmond a kulturális intézmények azon törekvése, hogy egyre több látogatót csaljanak kiállításaikra, ezzel a múzeumot a tömegturizmus elengedhetetlen részévé tegyék. A modern művészeti múzeumok esetében ez a megfelelő környezet elsősorban az épülettel teremthető meg, az építészetnek és a kurátoroknak igazodniuk kell a művekhez. Ennek egyik legsikeresebb példája a kanadai The Art Museum of Toronto. Tekintélyelv helyett a párbeszédre törekvés kell legyen a  meghatározó. A múzeumnak párbeszédet kell kezdeményeznie a műalkotás és a befogadó között, aktívvá és kreatívvá kell tennie a látogatót. Ezáltal a múzeum a műalkotásokkal folytatott párbeszéd helyszínévé válik.

A múzeumnak (és ez a cikk elsősorban a képzőművészeti múzeumokról szól) tehát nem kell meghalnia. Igazodnia viszont kell a modern művészethez és elő kell segítenie, hogy a látogatók találkozhassanak és párbeszédet kezdhessenek azzal.

Öhler Kata

(A cikkehez Földényi F. László Mi a teendő a múzeumokkal? című elemzését használtam fel, melyett itt ti is elolvashattok.)