Muzgo

 A Markos-Nádas duó interpretációja

Emlékezetesen műtárgyat lopni nem csak Thomas Crown tud, hanem sokan mások is. De évtizedek elteltével is a nevetéstől sírásra fakasztó kabaréjelenetet faragni egy ilyen eset apropóján azt hiszem, már jóval kevesebben. Felejthetetlen pillanatok a ’80-as évekből, színpadon a Markos-Nádas páros.

Jövőre ünnepli 30. évfordulóját az a műtárgylopás, amelynek ötlete két fiatal fejében fogalmazódott meg. A terv egyszerűen annyi volt, hogy a Szépművészeti Múzeumba bemásznak az állványzaton keresztül, kilopnak pár képet – pontosan hat reneszánsz, illetve barokk kori festményt – és az országhatárokon kívül értékesítve meggazdagodnak belőlük. Mindez 1983. november 5-én – a külföldre szállításig – meg is történt. A kemény munka gyümölcsének elnyerésére azonban a rendőrség már nem hagyott sem időt, sem lehetőséget. A ’80-as évek szocialista Magyarországán elég kevés volt az egy naptári évre jutó múzeumi betörés, tulajdonképpen ilyen nagy port kavaró esetre nem is volt korábban példa. A rendőrség mellett az egész lakosságot is foglalkoztatta az ügy. „Ugyanúgy sokkolta a magyar közvéleményt, mint az első postarablás” – véleményezte az évszázad bűnügyének is nevezett incidenst Markos György humorista.

Az 1984 szilveszterére készült „A teremőr” című kabaréjelenet megihletője mi lehetett volna más, mint az egész országot megrázó bűneset, amely a szereplők ügyetlensége miatt önmaga paródiája is, hiszen az elkövetők „festménylopó felszerelésük” mellett ujjlenyomataikat is a helyszínen hagyták, a képek kereteit pedig a Duna vetette partra. Szóval a két kezdő tolvaj éppen, hogy kezdte megszokni a fogház levegőjét, már színpadra is vitték „nagy tettüket”. Humoristáinkat nem kell bemutatnunk, erősségeiket, a remek improvizációs készséget, a gyorsan reagáló humort ez esetben sem kell nélkülöznünk. Előadásukban persze nem jelenik meg sem múzeum, sem kiállítás, szakmai szempontból sem elemezhetjük azt, ami elhangzik róluk, komolyan vennünk pedig még véletlenül sem szabad. Mégis két szempontból is kifogástalanul jó a példa: egyrészt – a mozifilm, a sorozat és a videoklip után – egy újabb műfaj debütál a Múzeumok mindenhol rovatban, másrészt pedig láthatjuk, hogy egy múzeumi lopás nemcsak a filmesek fantáziáját mozgatta meg.

Laci bácsi (Nádas György) régi bútordarab a múzeumban, 33 éve dolgozik itt. Bár a képlopás helyett őt jobban megrázta az, amikor háromszor egymás után eltulajdonították a „törzskönyvezett magyar termoszát”, de aztán a kapros tökfőzelékről mégiscsak sikerül – komoly nehézségek árán – a bűncselekményre terelni a szót. Az esetről megtudjuk, hogy… igazából semmit sem tudunk meg az égvilágon. Mikor felcsillan a remény, hogy mégis, akkor is be kell érnünk annyival, hogy a szarvasbikák üvöltése (bú) című képet mégsem cserélték el „egy nadrágját félve tartó férfi portréjára”.

Arra a kérdésre, hogy volt-e riasztó a múzeumban, Laci bácsinak csak a foghíjas felesége jut az eszébe, aki a leírás alapján valójában nem nyújthatott megnyugtató látványt. Abból a szempontból nem állt távol az igazságtól az ország kedvenc teremőre, hogy ’83-ban az éppen  tatarozott Szépművészetiben tényleg nem működött a riasztóberendezés.

-       „Tetszik más múzeumban dolgozni?

-       Nem tetszik, de muszáj, mert nem jövök ki a pénzből.”

Még szerencse, hogy ott van fent a várban egymás mellett a „hat történeti múzeum”, így nem kell éheznie szegény Laci bácsinak, aki persze elsőrangú teremőr és tisztességesen, becsületesen őrzi a rábízott muzeális intézményeket a bennük tartózkodó katonai egységekkel együtt. Az, hogy a saját ételhordozója vagyonbiztonságáról nem tudott gondoskodni, igazán nem az ő lelkén szárad. Laci bácsival maximálisan együtt érezve, a múzeumba követeljük kitenni a „Termoszát csak saját felelősségre hagyja őrizet nélkül!” táblát…

Huhák Heléna