Muzgo

Hogy lehet-e a fotográfiára művészetként tekinteni, ma már senki fejében nem merülhet fel kérdésként. Ez azonban nem volt mindig így. A 19. század derekán, mint minden, ami új, szokatlan és ismeretlen, a fotózás is végigjárta az elfogadás, majd pedig az elismerés útját. Kezdetben a festészet által megteremtett minta követése tűnt a legjárhatóbbnak. A Szépművészeti Múzeumban ezúttal a piktorialista fotográfia bemutatására vállalkoztak.

A fotóművészet születése címet viselő kiállítás – ahogy azt a nagyobb szabású időszaki tárlatok esetében már megszokhattuk – a múzeum bal szárnyában, a Ión és Pergamon termekben kapott helyet. Az, hogy a kivitelezést a jól ismert, Vásáros Zsolt nevével fémjelzett Narmer építészeti stúdióra bízták, már önmagában garancia az esztétikus és harmonikus látványvilágra.
A válogatás az 1889-1929 közötti évtizedekbe enged bepillantást, és a piktorializmus első publikációjától a stuttgarti Film und foto kiállításig kalauzolja a látogatót. Kurátora Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója.
A piktorialista irányzat érdeme, hogy művészetté emelte a fotográfiát, ugyanakkor általa a fotózás a festészet módszereit, témáit, látásmódját igyekezett megvalósítani a maga eszközeivel. Nem beszélhetünk még a fotó dokumentum-jellegének megjelenéséről; a fotós a művészi önkifejezésre törekedett, nem a körülötte lévő világ megörökítésére. Az igényes paszpartuba, keretbe helyezett fotográfiák között sétálva tényleg úgy érezheti magát a látogató, mintha fekete-fehér festmények közé került volna.

Az alkotók felsorolására nem vállalkozunk, felvonulnak itt a magyar és a nemzetközi – osztrák, német, francia, angol – fotográfia nagyjai, a fotóeljárási technikák között pedig a platinotípia, albumin, zselatinos ezüst mellett egy-két ritkább eljárás is képviselteti magát.
A terem jobb falrészén egy kronológiai sor húzódik végig évenkénti bontásban a nemzetközi nagypolitika, a technikatörténet, a magyar belpolitikai és közélet, illetve a fotótörténet témakörében. Cél utóbbi kontextusba helyezése, azon évek megjelenítése azonban nem feltétlenül tűnik indokoltnak, amikor a fotótörténetnek semmilyen momentuma nem kap említést. Emellett pedig az események kiemelése sokszor esetlegesnek és igen távol esőnek tűnik a kiállítás fő témájától. Számomra nem derül ki, hogyan kapcsolódik a festői stílushoz a polgári házasság 1894-es bevezetése, az, hogy 1899-ben Széll Kálmán kormánya „a jog, a törvény és az igazság hármasát hirdetve” megkezdte kormányzását, vagy éppen a Német Zajvédelmi Szövetség létrehozása. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-es megalakulásával pedig már végképp nem tudtam mit kezdeni, de lehet, ez csak a fotótörténetre vonatkozó ismereteim hiányosságaival magyarázható, ezért ezt a kérdést nyitva hagynám. Maradjunk annyiban, a tárlaton nem kaptam erre választ.

A több, mint kétszáz fotó csaknem teljes egészében kölcsönzés útján került a Szépművészetibe: a George Eastman House International Museum of Photography and Film, a bradforti National Media Museum, a párizsi Musée d’Orsay, a kölni Ludwig Museum, a bécsi Albertina, határinkon belül pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteménye, valamint magángyűjtemények járultak hozzá a tárlat sokszínűségének, tejességre törekvő igényének megvalósításához.

Az egyik teremrész a fotográfia művelői által elnyert díjakat állítja ki, ugyan nem tudjuk meg, melyiket mikor, miért és legfőképpen kinek adományozták, de nem is ez a lényeg, hanem annak érzékeltetése, hogy a fotóművészet elismerésre és kitűntetésre méltó tevékenységek sorai közé küzdötte fel magát.
A fotósok mellett a fotógépeket is megismerhetjük közelebbről, két óriási vitrinben sorakoznak a különböző típusok, az itt elhelyezett információs füzetben pedig mindenféle háttér információkra lelhetünk.
A szürke alapszínen a fehér és fekete betűkkel szedett magyar és angol nyelvű összefoglaló feliratok átláthatóak, könnyen áttekinthetőek. Tartalmukat a világos, közérthető, ugyanakkor informatív és a főbb történéseket részletekkel, adalékokkal gazdagító, színesítő megfogalmazás jellemzi. Egyetlen – valószínűleg figyelmetlenségből fakadó – hibát jegyezhetek meg: az első terem összefoglaló feliratának egyik bekezdése szó szerint megismétlődik a következő teremben. A tárgyfeliratokból a fotó készítője, címe, a készítés évszáma mellett az eljárásra is fény derül.

A képzőművészeti kiállításokra nem jellemző a változatos muzeológia megoldásokban való bővelkedés. Ez esetben a záró filmvetítést leszámítva egy ilyen próbálkozásról tudunk beszámolni, amikor is három képet korabeli, 19. századi installációban mutattak be, drapéria előtt, több sorban elhelyezve. Én személy szerint szívesen láttam volna több hasonló, kreatív ötletet is.

A vendégkönyvi bejegyzések az „anyám cipelt el, megbántam, unalmas, volt, mert csak homályos foltokat láttam” tartalmú bejegyzésektől a legkülönfélébb nyelvű méltatásokig, dicsérő sorokig terjednek. A világ legkülönbözőbb pontjairól a Hősök terére érkezett alkotások tárlata július 1-jéig tekinthető meg, a rendezők 1,5 órás látogatási időt javasolnak. Ennyit, bizton állíthatom, könnyen el is lehet tölteni a kiállításon.

Huhák Heléna