Muzgo

Csortos Gyula oldalán játszott, Salamon Bélával lépett fel, Lehár Ferenc dalt írt neki. Kétség sem férhet hozzá, a két világháború nagy művészei között ott van Rácz Vali helye, az emléke mégis mintha kicsit megkopott volna. Ezt kívánja orvosolni és nevét minél szélesebb körben megismertetni a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Sors és sanzon című időszaki tárlatával.

Rácz Valiról Kaposváron kiállítást rendezni több okból is indokolt. A ma már sokak számára ismeretlen színész-énekesnő az 1930-as évek ünnepelt sztárja volt, de miért éppen most került elő a neve? Először is azért, mert nem régiben lett volna kereken 100 éves. Miért Kaposváron? Azért mert, Rácz Vali és családja a Somogy megyei Gölléről származik. Mindezt pedig megfejelhetjük azzal, hogy a „magyar Marlene Dietrich”-ként is emlegetett művésznő és édesapja tekintélyes gyűjteményt adományozott a Rippl-Rónai Múzeumnak.

Rácz Vali színésznőként, énekesnőként, a korszak szórakoztatóiparának egyik meghatározó szereplőjeként is megállta a helyét. Emellett szép nő volt, jó ízléssel – ahogy az lenni szokott –, nem akármilyen ruhatárral és lakással. De a külsőségek mellett személyében egy a legnagyobb veszélyben is emberéleteket mentő, bátor és önzetlen kiállást tanúsító nőt is tisztelhetünk. Nagyon összetett a kép.
Ahhoz, hogy megértsük, miért kezdődik a Sors és sanzon egy falusi iskola enteriőrjével, és miért szerepel ilyen nagy hangsúllyal a téma, tudnunk kell, hogy Vali édesapja, Rátz Ferenc közel 40 évig göllei tanító volt, az ő hagyatéka is a múzeumba került. Az újkortörténeti gyűjtemény a családnak köszönhetően közel félezer tárggyal gyarapodott.
A művésznő későbbi lakhelyét, Budakeszi úti villáját sem akárhogyan rendezte be, az ’50-es években – mikor őt ugyan már ellehetetlenítették – ezzel szemléltették az egyik újságban az igényes lakáskultúrát. Az antikvitások között az 1600-as évekből származó hímzések is akadtak. A kiállításon többek között ezeket is megcsodálhatjuk.

A kiállított tárgyi anyag nagyon értékes, sokszínű, a frontról hazaküldött rajongói levelektől, a személyes holmikon, filmplakátokon át az értékes dísztárgyakig sok mindent felvonultat. A tárlat három teremből áll, valamint az installációk szerint is három nagy csoportra bontható: felfüggesztett roll up-ok, vitrinek és enteriőrök. Egy helyen ugyan problémát jelent, hogy a roll up elé betoltak egy vitrint, így az olvasás érthető módon nehézségekbe ütközik. A bőség zavarában kissé érthetetlen, hogy néhány kiállított, eredeti dokumentum, fotó a föltekerhető tablókon is megismétlődik. A fénymásolt újságkivágások pedig nagyon nem illenek bele a porcelánok, szőttesek közé.

Ami a bemutatás módját illeti, az eredeti iratok hajladoznak a vitrinekben, más tárgytípusokkal vannak „lerögzítve”. Ez nemcsak esztétikailag szemet szúró, de – mondanom sem kell – állagvédelmi szempontokból sem megfelelő. A vitrinek java zsúfolt, néhány pedig üresnek tűnik.
Ötletes tárgyegyüttes a művésznő fellépő ruhája, mellette egy idézet tőle, a háttérben pedig egy nagyított fotó, amint épp a közönséget szórakoztatja. De ha tekintetünket a padló felé irányítjuk, sajnos meglátjuk, hogy nem csak a férfiak tömege hevert Rátz Vali lábai előtt… A ruháját viselő baba körül koszorúk, dokumentumok terülnek el hanyagul.

Jó hír azonban, hogy a kiállítás nem néma, 4-5 fülhallgató is van a termekben, de csak az egyiknél van – a korabeli rádió mellett, ami szintén jó dobás – tájékoztató arról, mit hallhatunk. Rátz Vali slágereibe és visszaemlékezésébe is belehallgathatunk, előbbi nagyon hiányozna, ha a rendezők kihagyták volna.

Ha tartalmilag szemléljük a tárlatot, frappánsan mondhatnánk azt, sok benne a „sanzon”, kevés a „sors”. A kiállítás vezetőjében (ami az utolsó teremben elhelyezett számítógépen érhető el) ugyan az szerepel, hogy le kívánták fedni az életút legfontosabb állomásait, ez úgy érzem, mégsem sikerült maradéktalanul. Hiányérzetem volt például Rácz Vali 1944-es – mint az ugyancsak számítógépen elérhető életrajzból kiderül nem akármilyen – szerepét illetően. Nem nagyon jelenik meg, hogy embermentő volt, ahogyan kellő hangsúllyal az sem, hogy a háború után hogyan lehetetlenítették el, ’56-ban pedig miképpen emigrált. Azt is a számítógépből tudhatjuk meg, mely országokban élt. Összesen egy kép árulkodik arról, hogy ki a férje, és hogy született két gyereke. Az emigráns létet teljes homály fedi.
Ha mint gyűjteményes kiállításként vesszük szemügyre a tárlatot, akkor valóban nem kérhetjük számon az életút minden apró részletét, de ha már a sikerben úszó 1930-as évekre akkora hangsúlyt helyeztek, akkor a kevésbé fényes, de ugyancsak fontos utána következő évtizedek is megértek volna 1-2 vitrint (legalább).
Én személy szerint jobban kiaknáztam volna azt a regénybe illő tragikus történetet, amelyről a Somogy vármegye című újság egyik cikke tanúskodik. Eszerint Rácz Vali még jócskán a háború előtti években kosarat adott egyik udvarlójának, bizonyos Kundicz Lászlónak. A férfit 1944-ben, egy nyilas különítmény parancsnokaként látta újra, aki az elutasítást azzal bosszulta meg, hogy a hírhedt Mejestic-szállóban 10 napig kínozta őt.

A fentebb már szóba került számítógépen kvízjátékok, háttéradatok, jópofa megoldások találhatóak. A gardrób-játék utal rá, hogy ennek a helynek kettős jelentősége volt a színésznő életében: egyrészt szimbolizálja gazdag, ízléses ruhatárát, másrészt az üldözöttek bujtatásának helyszínét is jelenti. A gyerekeknek foglalkoztató füzetet is készítettek a rendezők, ami jól kidolgozott és ötletes. Emellett az utolsó, kivetítővel ellátott terem is lehetőséget ad további programok lebonyolítására.

Rácz Vali először 1989-ben tért haza, már egy évvel később emlékkiállítást rendeztek számára göllei szülőházában. Véletlen egybeesés, hogy az író Fekete István is ugyanezen falak között látta meg a napvilágot. A színésznőt itt is temették el hét évvel később. Az idősek fiatal koruk csillagaként emlékeznek vissza rá, a középkorúak előtt többnyire ismeretlen a neve, de azok biztosan megjegyzik, akik július 31-ig ellátogatnak a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumba.

Huhák Heléna