Muzgo

Hogyan gyűjtsük be a mát a holnapnak?

Frazon Zsófi_portré.jpgKulisszatitkok rovatunkban a muzeológus egyik fő feladatát, a gyűjtést járjuk körbe a továbbiakban. Természetesen a "főszereplőket" hívjuk segítségül, vagyis a gyakorlott múzeumi szakembereket szólaltatunk meg, akik sok éves tapasztalatukról mesélnek. A sorozatunk nyitányaként a kortárs jelenségek, pontosabban azok tárgyi vetületeinek utókorra hagyományozását vesszük górcső alá. E téma egyik specialistája, Frazon Zsófia válaszol nekünk, aki a Néprajzi Múzeum munkatársa és a MaDok-program kurátora.

Muzgo: Vannak-e a gyűjtésnek előkészületei, mit kell elvégeznie a muzeológusnak, mielőtt terepre megy?

Frazon Zsófia: De mit jelent a ’terep’ és a ’gyűjtés’ a múzeumi munka, a múzeumi gyűjtemény, szűkebben a néprajzi muzeológia esetében? És milyen időben akarunk kutatni: a múltban vagy a mában? És csak beszélünk róla, vagy csináljuk is? Ha ezekre megvan a válasz, akkor jöhetnek az előkészületek. De fontos látni, hogy egészen másként kutat egy muzeológus, mint egy múzeumi gyűjteménytől független kutató. Mások a motivációk: gyűjteményfejlesztés, kiállításrendezés – hogy csak a két legfontosabban említsem. És már ez a két irány is más-más előkészületeket igényel. A terep – a néprajztudomány esetében – a mindennapi kultúra bármilyen helyszíne lehet. Ezért nyilván nem mindegy, hogy a munkához búvárfelszerelésre, vagy esetleg kerékpárra van szükségem. Fontos cél – egy etnográfus muzeológus számára mindenképp –, hogy a hétköznapok, a használat, a mindennapi helyzetek legyenek elől. Erre hogy lehet készülni? Nyilván a kutatási témára (elméleti irodalom és esettanulmányok olvasásával), és módszertani szempontból: leltárt szeretnék, vagy kevés, de alaposan végigbogarászott és dokumentált tárgyakat, esetleg mindkettőt, vagy teljesen mást? Az a rossz hírem, hogy nincs egyetlen, jól bevált modell. De ez egyben a jó hírem is. Viszont mindez nem azt jelenti, hogy bele lehet vágni felkészületlenül.

M: Mitől függ, mit gyűjt egy múzeum, ki dönti el, mely tárgyakat kell, és melyeket nem kell begyűjteni?

F.Zs.: Mindig a múzeumban dolgozó emberek döntenek. És jó, ha annak a tudománynak a megközelítései és módszerei érvényesülnek a választások során, amelyhez az intézmény tartozik. Ezt finomíthatják a gyűjteményi hagyományok, illetve az intézményi tudományos/gyűjteménygyarapítási stratégiák. Egy múzeum ugyanis elsősorban emberekből áll: az ő gondolataikból, munkáikból, felkészültségükből, kétségeikből, tapasztalatukból. Ez hozza létre azt a struktúrát, amire aztán „ráfeszülnek” a tárgyak. És miután több intézmény esetében akár 150-200 éves tradícióról is beszélhetünk, ez a struktúra dinamikusan változik. És ez így van jól. Tehát például az is változik, hogy mit tartunk „jó”, „fontos” tárgynak, és mi kerül ki ebből az elméleti halmazból. A döntés elég komplex, még akkor is, amikor roppant egyszerűnek tűnik. De nyilván ettől érdekes, és nem unalmas.

M: A kortárs tárgyak begyűjtésénél milyen szempontokat kell figyelni? Melyik darab hordozhat dokumentációs értéket a holnapnak?

F.Zs.: Gondolkodjunk kicsit a szavakon, amelyeket használunk! Szerintem fontos különbség van a „begyűjtés” és a társadalomtudományos módszerekbe ágyazott kutatás és tárgygyűjtés között. Ha „csak” begyűjtöd, akkor biztos, hogy klassz, hogy van egy olyan tárgy is a múzeumban, de lényegesen kevesebb helyzetben válik majd jelentésteli médiummá, ellentétben egy jól dokumentált, komplex jelentéstartalmú tárggyal. A néprajztudomány alapvetően a hétköznapokkal, annak is a populáris jelenségeivel foglalkozik, a néprajzi muzeológia számára ebben a „térben” megjelenő dokumentumok (tárgyak, képek, szövegek) a fontosak. Tehát lényegében bármi lehet „jó” néprajzi tárgy, ami kifejezi mindezt. Ez az állítás viszont nem egyenlő azzal, hogy akkor mindent be kell vinni a múzeum falai közé. Ez fizikailag is lehetetlen, és nyilván teljesen értelmetlen is.

madok.jpgM: Milyen emlékezetes élményeid voltak a gyűjtőmunka során?

F.Zs.: Gördeszkás esés? Vagy tavaly ősszel egy kitelepült kiállítási és archiválási munka során volt egy nagyon izgalmas beszélgetésem két Havanna lakótelepi nővel. A műtárgyrejtvény során egy olyan tárgyat kellett kitalálniuk, ami a nőknek lehetővé teszi, hogy állva pisiljenek. A téma intim, ami viszont lehetőség ad arra, hogyha belemennek, akkor jót beszélgetünk. Egyetemista koromban a nyári terepgyakorlaton pedig azt szerettem a legjobban, ha etettek. Ezt nem azért írom, mert szeretek enni, hanem azért, mert ilyenkor lehetett az emberekkel végre normálisan beszélgetni, kicsit oldani az idegenségből és az ismeretlen szituációból származó baklövéseket. Ilyenkor ők is kérdeztek. Egy alkalommal (ugyancsak egyetemistaként) kaptam egy könyvet ajándékba attól a családtól, akiknél aludtam a teremunka alatt, ezzel a bejegyzéssel: „Az adatközlőktől szeretettel.” Ugye érezzük, hogy amikor bátran ott az irónia és a humor, akkor az azt is jelenti, hogy a legjobb értelemben beléptünk egymás terébe. Ettől még nem biztos, hogy jó lesz a kutatás, de a feltételei mindenesetre adottak.

M : A gyűjtőmunkának melyik a legnehezebb/legizgalmasabb része?

F.Zs.: Csinálni. Kicsit kár, hogy erre egyre kevesebb lehetőség van, különösen amióta irodai munkaként van elképzelve a muzeológusi tevékenység.

M: Adományozás esetén miért gondolják úgy a tulajdonosok, hogy az adott tárgyaknak a múzeumban van a helyük, mi motiválja őket általában?

F.Zs.: Ez esetről esetre változik. Nyilván azért, mert a múzeum az emberek fejében az a hely, ami megőriz minket (tárgyainkon keresztül) a jövőnek. Az a gesztus, hogy egy tárgy, egy kép vagy egy szöveg múzeumba kerül, jelentőséget ad látszólag jelentéktelen dolgoknak is. Mert szeretjük, ha megmaradhatunk legalább részleteinkben a jövő generációinak. Ha kellünk egy múzeumnak, akkor fontosak vagyunk. Gondolom, valami ilyesmi lehet. És hihetetlen kincsekbe ütközhetünk ilyenkor.

M: Vissza lehet-e utasítani egy ajándékot? Ha igen, mely esetekben?

F.Zs.: Persze. A múzeumi munka nem születésnapi parti, ahol minden ajándékot el kell fogadni, különben neveletlenek vagyunk. Mérlegelni kell: illeszkedik-e az ajándék a múzeum koncepciójába, van-e helye, szerepe abban a diskurzusban, amit a múzeum igyekszik kialakítani múlt, jelen és jövő, az intézmény és a társadalom között. Nem vagyunk viszont tévedhetetlenek, biztos van rossz döntésünk is. De csak azért, mert valami ingyen van, nem kell elfogadni.

madok4.jpgM: A gyűjteménygyarapítási felhívás közzétételének mi a menete, milyen hatásfoka van, hol érdemes megjelentetni, kiket lehet elérni vele?

F.Zs.: madok4 Az első az ötlet, a téma, és hogy tényleg van-e olyan résztéma, amit egy önkéntes kampánnyal be lehet fogni. Ha ez megvan, akkor hirdetni bárhol lehet: hírlevélben, online és nyomtatott felületeken. Fontos, hogy legalább halvány elképzelésem legyen róla, hogy mi a célcsoport, és azt megtaláljam. Nem mindig sikerül.

M: Mi a jellemzőbb a múzeumban: az aktív, vagy a passzív gyűjtés?

F.Zs.: Az ideális természetesen az aktív volna: én hozom a döntést, nálam a koncepció, tudatos és módszeres formában valósítom meg. Nevezzük ezt aktívnak! Ha passzív alatt, ezzel szemben azt érted, hogy a tárgyakat behozzák az emberek maguktól a múzeumba, akkor erre már fentebb utaltam: jó, kell ilyen, de dönteni körültekintően kell. Nyilván nem jó, ha csak így gyarapítjuk a gyűjteményt. Képzelj el egy múzeumot, ami csak ilyen tárgyakból és dokumentumokból állna! Persze, abban a pillanatban, hogy belegondolok, érzem, hogy ez egy nagyon izgalmas kísérlet volna. Kicsiben például. Remek regényt lehetne írni egy ilyen kísérletről. Ha pályát módosítok, belevágok. De szeretnék egy kicsit cinikus lenni: akármilyen szürreális, amit az imént írtam, mostanában efelé haladunk. Öles léptekkel: a kutatásokra egyre kevesebb az idő, a pénz, és láthatóan az igény is. Viszont azok a gyűjtemények, amelyeket egyre ritkábban gyarapítanak aktív kutatásokból származó anyagokkal, intellektuálisan bezáródnak. Ha egy múzeumban dolgozol és ezt intellektuálisan is izgalmas feladatnak érzed, akkor ezt a tendenciát nagyon rossz látni. Persze a hatások nem érezhetőek azonnal, a történetileg kialakult gyűjtemények szellemi tartalma és értéke erős, kitart egy darabig, de ha a fejlesztés nagyon leáll, akkor például egyre ritkábban tudunk majd komplex módon reflektálni mai kérdésekre. Ez nem volna jó irány. Én most elég szkeptikus vagyok azzal a képpel kapcsolatban, ami a fenntartók fejében él a múzeumokról.

M: Vannak-e költségei a gyűjtésnek, melyek azok?

F.Zs.: Nevezzük inkább kutatásnak. Kicsit szakszerűbb. Persze, nyilván. Ha minimális, akkor is. Utazástól a tárgyvásárláson keresztül, a dokumentációs anyag összerakásáig. El lehet költeni egy munkára nagyon sokat is, de láttunk már zéró költséges projektet is. Ez utóbbit néha megoldja az ember: több munkával, több kreativitással, de egy idő után belefárad. Koldusnak lenni strapás meló, nézd csak meg a hajléktalanokat az utcán. Viszont nekem az idő sokkal fontosabb lett mostanában. Hogy legyen időm egy munkára. Ne kapkodás és improvizáció vigyen előre, mert ez a legnagyobb pazarlás. És igen: egyre fontosabb, hogy azzal foglalkozhassak, amihez esetleg értek. Mert nem ez a luxus, hanem az, ha mással ügyködök. Ez az igazi pazarlás. Ezek olyan költségek, amelyek nem jelennek meg egy kutatás költségvetésében, viszont jól láthatóak az elvégzett munka minőségén. Sokkal több időt szeretnék szánni a munkámra, amit csinálok, és szerintem ezzel elég sokat spórolhatnék az intézménynek.

M: Mi történik azután, miután a tárgy a múzeumba kerül?

F.Zs.: Gyűjteményi munka: leltározás, ha kell tisztítás, restaurálás, gyűjteménybe illesztés, és ha mázlista a tárgy, akkor rögtön fel is léphet egy kiállításban. Amikor egy tárgy kiállítási kutatómunka során kerül a múzeumba, akkor sanszos, hogy hamar látható is. Én szeretem az ilyen helyzeteket. Inspirál.

M: A saját lakásodból mit gyűjtenél be?

F.Zs.: Bármit! De ha komolyan végiggondolom, akkor két fontos munkát csinálnék a saját otthonomban. Először is egy teljes (nem viccelek) leltárt. Ez egy olyan metszet lenne, ami nagyon tanulságos volna. Mindent felírni, megnevezni, röviden jellemezni. Ha volna, mondjuk 100 teljes lakásleltáram, azzal csodákat lehetne művelni. A finom megkülönböztetések nagyon felvillanyoznak. A másik, amit szeretek és művelek is (több saját tárgyam került már be a Néprajzi Múzeumba), az egyetlen tárgy választása, leírása, használat-centrikusan és roppant szubjektíven. Egy-egy tárgy, mint egy eset, egy példa, egy semmivel össze nem téveszthető, máshoz nem hasonlítható dolog. Ezt még jobban szeretem. Még finomabbak a különbségek.

sheewee.jpgM: Mi volt az első és a legutóbbi tárgy, amit begyűjtöttél?

F.Zs.: Az első egy lakótelepi trafik, pattogatottkukorica készítő gépestől. Erre nem én találtam rá, egy telefonhívást követően kaptam meg a feladatot. A gép iszonyú szép. Ma már elgondolkodnék, behoznám-e, vagy inkább: hogy így hoznám-e be? A legutóbbi pedig egy lakókocsi, aminek már ötletgazdája voltam, de a múzeumba hozatalt (ahogy a kiállítás működtetését is) Joó Emesével valósítottuk meg. Ez határeset tárgy, lényegében: demonstrációs műtárgy. Kiállítási térként működött négy hónapon keresztül. És most van egy tárgy, amin gondolkodom. Ez a már fentebb említett női állva pisilő, a shewee. Műtárgyrejtvényként használtuk az EtnoMobil 2.0 kiállításban, én nagyon sokat tanultam ezen a tárgyon keresztül arról, hogy lehet aktív kapcsolatot létesíteni egy statikus kiállítás és a száguldó gondolatok között, hogy ez ne legyen túl didaktikus. Női cucc, az én használati tárgyam volt, és az eredeti tervek szerint a kiállításban szerepelt volna, de még forgatókönyv állapotban több kritikát is kaptam, hogy túl pikáns. Szerintem nem az. Viszont jól látható, hogy mennyire nem tudunk mint kezdeni saját tabuinkkal. Egy kiállítás viszont – még ha én is vagyok a szerző – nemcsak az egyéni ambíciók megvalósításának a terepe, így a tárgyat a kommentárok figyelembevételével kivettem a kiállításból. Így lett belőle műtárgyrejtvény. Ma már vége a kiállításnak, egészen új tapasztalatokkal bővült a tárgy (meg én is), és nagyon jó múzeumi tárgynak tartom. És fontosnak is. Nincs bennem semmi kétség. Viszont, ha beviszem a múzeumba, akkor kell vennem egy másikat. Őszinte leszek: egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy a múzeum megérdemli ezt a tárgyat. De ezt a mondatot úgy írom, hogy közben mosolygok. Mert nem gondolom komolyan.

Köszönjük szépen!

Villangó-Török Ivett

Fotó: Dezső Tamás©, Joó Emese és Frazon Zsófia

--> komment
Vissza a lap tetejére
süti beállítások módosítása