Muzgo

Hogyan szerezzünk aranyérmet?

Az olimpiát követően úgy gondoltuk érdemes rávilágítani arra, hogy milyen tárgyak kerülhetnek be a múzeumba a világ legnagyobb sportrendezvényéről. Szerintünk ennek úgy lehet a legjobban utána járni, hogy megtudjuk mely olimpikonjaink hagyatékai kerültek már egy múzeumi gyűjteménybe, mi történik az ikonikus tárgyakkal és milyen anyagi kultúra jellemzi az ötkarikás játékokat. A küldetésünkben a Magyar Sportmúzeum igazgatója Dr. Szabó Lajos segített, aki készséggel adott választ minden kérdésünkre.

Muzgo: Mely olimpikonjaink hagyatéka található a gyűjteményben?
Szabó Lajos: A legnagyobb anyag Hajós Alfréd hagyatéka, amelyben megtalálható az athéni bajnoki érmétől kezdve, az építészi munkásságán át a labdarugó válogatottban hordott sapkájáig sok minden. Nagyon kevesen tudják, hogy nem csak úszó olimpiai bajnok volt, amit abbahagyott miután 1896-ban elvesztette a magyar bajnokságot, hanem labdarugó is. Az ‘50-es években kezdtük el a gyűjtést - akkor még nem intézményesült formában - és Hajós Alfréd lakása volt a múzeum első otthona. Ugyanilyen jelentős a Kabos Endre hagyaték. Amikor a feleség kivándorolt Amerikába, a megmaradt anyag túlnyomó részét a múzeumnak ajándékozta. Mező Ferenc egyetlen szellemi olimpiai bajnokunk, mellette olimpiatörténész és NOB-tag hagyatékát is mi őrizzük az egész könyvtárával együtt. Kozma Pici európai és világbajnoki érmei is nálunk vannak, tehát egy rendkívül színes gyűjteményről beszélhetünk.

M.: Milyen típusú anyagok érkeznek a múzeumba egy hagyatékkal?
SZ.L.: Vegyes. A Sportmúzeum jellegéből adódik, hogy általában érmek, trófeák, diplomák, újságkivágatok, amiket valaki a családból egy albumba gyűjt. Képeslapokat is kapunk, amiket különböző eseményről küldött a sportoló. Természetesen személyes dokumentumok is bekerülnek, mint például katonakönyv, anyakönyvi kivonat, de a levelezés kevésbé jellemző. Nagy ritkán a hagyatékokban ruhaneműk, textilek, sporteszközök is szerepelnek.

M.: Hogyan kerülnek a tárgyak a gyűjteménybe?
SZ.L.: Az utóbbi időben az ajándékozás ritkább, mert az örökösök nem mondanak le ingyen a hagyatékukról. Tehát valamikor jelképes vásárlás történik, de soha sem piaci áron, hiszen mi azt nem tudjuk megfizetni. Amit tudunk nyújtani, hogy ez a magyar nemzeté lesz, megőrizzük és amint módunkban áll, bemutatjuk. Nagyon sok kiállítást szervezünk, hogy forogjon az anyag és minél több mindent be tudjunk mutatni. A gyűjteményben található még letéti anyag is, aminek a tulajdonjoga nem került át a magyar államhoz. Emellett vannak célzott vásárlásaink is. Ha felbukkan egy értékes ereklye a műtárgypiacon, a Vaterán vagy az antikváriumokban, mi igyekszünk megszerezni.

M.: Tudna erre egy példát mondani?
SZ.L.: Van egy nagyon jó példám. Évekkel ezelőtt történt. Valaki felhívott, hogy látott egy galériában egy szobrot, ami 80 ezer forintért kínáltak. Elmentem és rábukkantam Manno Miltiádész olimpiai ezüstérmes szobrának kiváló állapotú gipszére. Láthatólag se a kereskedő, se az, aki felhívott nem tudta, hogy mi az. Természetesen azonnal megvásároltam a gyűjteménynek, hiszen ez egy olyan kincs, ami abszolút egyedi, mert a gipszből nem készült több. 1932-ben ennek a bronz változatával nyert ezüstérmet. Valamikor tényleg igazi különlegességre bukkanunk, de előfordul, hogy elindulunk egy árverésen és esélyünk sincs, hogy megszerezzünk valamit. Főleg az olimpiai témájú tárgyak esetében igazi nepperek dolgoznak, akik felvásárolják az anyagot külföldi gyűjtők számára és mi ezzel nem tudunk versenyezni. Ez nagyon szomorú, mert így a magyar sporttörténet tűnik el. Ha egy tárgy bekerül egy olyan gyűjteménybe, ahol nem számít az eredete, a tárgy elveszíti nemzeti identitását és attól kezdve nem egy adott sportoló Magyarország számára nyert díja, hanem csak egy bizonyos olimpia egy bizonyos érme lesz. Mi is vásároltunk éremgyűjtő örökösöktől nagyon értékes, szisztematikusan gyűjtött anyagot, de ezek többnyire nem felelnek meg a tudományos elvárásoknak. A tárgyak annyi kézen mentek át, hogy ha akarná se állapíthatná meg a gyűjtő, hogy ki nyerte. Nem minden esetben, de komoly munkával be tudjuk azonosítani, a befektetett energia viszont ritkán térül meg. Ha egy érem vésete elég részletes, abból kiderül, hogy melyik nap, milyen versenyszámban, hanyadik helyért adták. Európai kontinensen rendezett első nyilvános atlétikai verseny egyik érme 1875-ből a gyűjteményben található. Hosszas kutatómunka után két lehetséges emberre szűkítettük le a nyertesek körét. Ennél érdemes volt utána menni, de egy ‘20-as-‘30-as évek kevésbé rangos versenyénél már nem.

 

M.: Volt olyan hagyaték, amit nagyon meg akartak szerezni, de lekéstek róla?
SZ.L.: Többször előfordult olyan, hogy késve értünk oda. Nagyon nehéz dolog, amikor meghal valaki és kondoleálás helyett felveszem a telefont és azt firtatom, hogy mi lesz a hagyatékkel. Úgy gondolom etikailag nem helyes, de persze a magángyűjtők között előfordul. Még abban az esetben se tartom elfogadhatónak, ha ez esetleg a múzeum esetleges gyarapodását akadályozza. Olyan is előfordult, hogy lakást ürítettek és mire kiderítettük, hogy ki az örökös, a telefonban már csak azt tudta mondani, hogy tegnap dobtuk ki. Nekünk egy handycap, hogy nem tudunk azonnali kiállítást biztosítani, ami egy elvárás lenne. Most is van egy olyan óriási értékű gyűjtemény, amit megvenni nem tudunk, kiállításra nincs lehetőség és az örökös akivel megegyeztünk, hogyha a feltételek adottak megkapjuk az anyagot, elhunyt. A fiával folytatott tárgyalásokban pedig még nem tartunk itt.

M.: Milyen kiállításokkal készültek az olimpiára?
SZ.L.: Ilyen szempontból nagyon furcsa ez a mostani. Mióta itt dolgozom minden olimpiára készítettünk egy saját kiállítást. Ez az első, hogy ugyan nagyon sok kiállításunk van, de a saját, időszaki kiállítóhelyünkön nincs. Részben technikai okok miatt, részben azért mert most először döntöttünk úgy, hogy bárki, aki olyan kiállítási tervvel jelentkezik, amihez szüksége van a mi anyagunkra, akkor azt most odaadjuk. Jelenleg is több helyen láthatóak a műtárgyaink például a Magyar Nemzeti Galériában, Hadtörténeti Múzeumban, Magyar Zsidó Múzeumban, de külföldre is adtunk kölcsön, így Bécsben, Rómában, Kolozsváron is található a gyűjteményből anyag.

M.: A nagyközönség az érmekkel azonosítja az ötkarikás játékokat. Mennyi érem található a gyűjteményben? Én úgy tudom elképzelni, hogy rengeteg.
SZ.L.: Rengeteg. Az olimpia legtipikusabb tárgyai az érmék és jelvények. Becsléseim szerint körülbelül 30.000 érem található a gyűjteményben és jóval 10.000 fölött van a jelvények száma is. A skála nagyon széles a fröccsöntött műanyagoktól kezdve az olimpiai bajnoki aranyig, valamint vannak egyedi, művészi érmeink is. Ötven éve működik nálunk Magyarország egyik legrégebbi tematikus művészeti pályázata, az Ezüstgerely pályázat, amin képzőművészet, iparművészet, film, irodalom, rádió és újságírás témakörökben versenyeznek az alkotók. Ennek az anyagának egy része vásárlás és ajándékozás útján kerül be a gyűjteménybe. Van egy gazdag sportművészeti tárunk is, amiben előfordulnak nagyméretű plakettek is.

M.: Mostani olimpiáról be tudnak gyűjteni aranyérmet?
SZ.L.: A legfrissebb anyaghoz a legnehezebb hozzáférni. Az érzelmi kötődés olyan erős, hogy nem valószínű, hogy hazajön egy győztes 13-án és azt mondja, hogy kerüljön be a múzeum páncélszekrényébe, mert nem tudom garantálni, hogy 14-én berakjuk az állandó kiállításba és tódul a nép, hogy megcsodálja. Sajnos ez a gyűjteménygyarapítási eszköz nem áll a rendelkezésünkre. Abban biztos vagyok, hogy a mostani érmeket mintavételre meg fogjuk tudni szerezni.

M.: Az éremről már beszéltünk, de a fáklya is ugyanolyan ikonikus. Fáklyák is találhatók a múzeum birtokában?
SZ.L.: Most már, hogy az utóbbi 20 évben szinte minden olimpián fut magyar és ugye a fáklya a futó birtokában marad, így van lehetőségünk ezeket is megszerezni. A lánggal az 1936-os és az 1972-es nyári olimpiákon futottak hazánk területén, így ezekből a fáklyákból nálunk is több megtalálható. De van egy fáklyánk a Sydney-i olimpiáról is, amit egy olyan magyar ember hozott haza, aki Tazmániában futott a lánggal, miközben Isztambulban született és onnan vándorolt ki Ausztráliába. Fontosnak tartotta, hogy a Magyar Sportmúzeumba hozza haza azt a fáklyát, amit ő tulajdonképpen megvett, mert megvásárolta a futás jogát. Mi természetesen örömmel fogadtuk.

M.: Van még ilyen esetre példa?
SZ.L.: Rendszeresen. Olyan időszakot élünk, hogy a ‘45-ben és ‘56-ban kivándorolt generáció sportolói most halnak meg. A hagyaték a hozzátartozóknak már kevésbé fontos, viszont Magyarországnak igen, mert olyan anyagot tartalmaz, amit magyar színekben nyertek. Az örökségük gondozása során majdnem mindig felmerül a Sportmúzeum. Tavaly hoztuk haza Kékesi Ede érmeit és folynak a tárgyalások, hogy Fekete Árpádnak, a mexikói labdarúgó-válogatott edzőjének, szövetségi kapitányának a hagyatéka is a múzeumba kerüljön.

M.: Milyen tárgyanyag jellemzi az ötkarikás játékokat?
SZ.L.: A legjellemzőbbek nem a bajnoki érmek, mert abból annyit osztanak ki, ahány versenyszám van. Kevesen tudják, hogy minden sportoló, aki az olimpián indul, kap részvételi érmet és oklevelet is. Minden akkreditált versenyző kap csapatjelvényt is. Hihetetlen, hogy mennyi jelvény köthető már egy-egy olimpiához, hiszen készülnek szurkolói és kereskedelmi jelvények is. Nagyon komoly üzletággá vált. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság üzleti mennyiségben gyárt érmeket, jelvényeket, emlékérmeket, valamint az egyes országok is, köztük Magyarország is. Vannak plakátok, hatalmas mennyiségben készülnek újságok, egyéb nyomdai kiadványok. Amilyen hordozó létezik, azon mind megjelenik az olimpia. És akkor még nem is beszéltünk a fotóról és a filmről, ami a látvány szempontjából rendkívül fontos. Jó minőségű fotókat, ami visszaadja a verseny hangulatát csak az akkreditált újságírók tudnak készíteni. Ezek esetében a jogtiszta anyag megszerzése nem egy egyszerű történet.

M.: A mostani olimpiáról mit gyűjtene be, ha megtehetné?
SZ.L.: Én mindig azt kérem az Olimpiai Irodától, akik kint vannak, hogy az asztal mellé tegyenek egy dobozt és lecsúszó anyagokat hozzák haza. Olyan mennyiségben kerülnek a nemzeti irodába szóróanyagok, plakátok, jegyzőkönyvek, amik nekik később nem kellenek, de nekünk nagyon nagy érték lehet. Ott van külön a belépőjegyek világa is. Hiába vannak papírból, megmaradnak, így később is hozzá tudunk jutni, mert senki sem dobja ki szívesen. A badgek, a fényképes igazolványok, ami mindenki nyakában ott lóg, ezek is tipikus tárgyak. Ezekhez azért könnyebb hozzájutni, mint az éremhez. A csapatjelvények elég hamar bekerülhetnek a gyűjteménybe, mert azt meg tudjuk szerezni. A gyártó céggel való nagyon régi együttműködés keretében a melegítőt is meg fogjuk kapni. 1968-tól ugyanaz a cég készíti, így nálunk megtalálható az egész sorozat. Remélem, hogy a formaruhához is hozzájutunk.

M.: Minden sportág ruháját meg fogják szerezni?
SZ.L.: Nem. Külföldön láttam olyat, hogy egy vitrinben ott volt a komplett felszerelése egy sportolónak. Minden. A zuhanysapkától elkezdve a felvonuló ruháig, amit egy olimpiai versenyző megkaphat a szponzormegjelölésekkel együtt. Ehhez megint kellene az állandó kiállítás, hogy megérje a szponzornak.

M.: Mik a jövőbeli terveik?
SZ.L.: A tervünk, a most még hiányzó állandó épület megszerzése után, hogy ne egy klasszikus sporttörténeti múzeum legyünk. Olyan modern, élő múzeumot képzelünk el, ahol a sporttörténeti relikviák mellett a Csodák Palotája típusú élettani, mozgástani bemutatók találhatók, ahol a látogató megélheti a mozgás örömét, megismerheti a mozgás fejlődését. Teljesen más egy századfordulós testnevelés óra, mint a mai. Megismerheti a technika- és a sporteszközök fejlődését. Tehát nem egy klasszikus történeti koncepciót szeretnénk megvalósítani, ahol van egy plakát, egy fotó, érmek és egy poros trófea, ami képviselhet akármekkora értéket, a mai látogató számára már unalmas. Nem adja vissza a sportnak a lényegét, ami a mozgás.

M.: Ha már annyiszor szóba került: mi annak az esélye, hogy önálló épületet kap a múzeum?
SZ.L.: Én 20 éve küzdök az épületért. A Nemzeti Sportközpontok vezetőinek részéről határozott szándék van rá, hogy egy alkalmas épületet szerezzenek, de ez nem mindig az intézményi vezetők akaratán múlik. Én mindig is hatalmas hibának tartottam a mindenkori magyar sportvezetés részéről, hogy az épület kérdését az elmúlt 50 év alatt nem oldotta meg, hiszen annyi lehetőség lett volna a múzeum oldaláról támogatni a magyar sportot. Óriási adósságnak érzem a magyar sportvezetés és a magyar állam részéről azokkal a versenyzőkkel szemben, akiknek az emlékét ez az intézmény ápolja. A múzeum nagyon fontos utánpótlás-nevelési, marketing munícióval tudná segíteni az élsporot, amiről föl se mérik mekkora haszna lehetne a mai sportolók számára is. Emellett a nemzeti identitás fejlesztésében is fontos szerepet játszhatna, mert a statisztikákon túl valóban be tudnánk mutatni, hogy mennyire sportnemzet a magyar.

Világhy Gergely

--> komment
Vissza a lap tetejére
süti beállítások módosítása