Muzgo

Már látogatható a Ludwig Múzeum új időszaki kiállítása, ami ismét egy világhírű művészt hozott el az érdeklődő magyar közönségnek. A Hang Szabadság. John Cage a vasfüggöny mögött című tárlat bemutatja Cage művészeti látásmódját és azt az inspirációt, amit alkotók egész sorára gyakorolt. John Cage munkái évente 30 000 kiállításon jelennek meg - úgy tűnhet mindent elmondtak róla, amit lehetséges. Felmerülhet a kérdés, miképpen tudja a Ludwig Múzeum stábja egy új megközelítésből bemutatni a művészt? A házifeladat fel van adva, az időpont jubileumi, hiszen a művész pontosan 100 éve született és 20 éve halt meg.

A tárlat létrejöttét másfél éves kutatómunka előzte meg, aminek keretében Székely Katalinnak, a kiállítás kurátorának vezetésével egy nemzetközi kutatóhálózat épült ki. A művészettörténeti vizsgálódás tárgyát John Cage kelet-európai utazásai és azok az alkotók képezték, akikkel a régióban kapcsolatba került. A tudományos erőfeszítés mérföldköve ez a kiállítás, ami segít megérteni azt a “művészeti pozíciót, amit Cage és követői képviselnek.” A tárlaton a ‘60-as évektől egészen napjainkig, összesen harminc művész alkotása jelenik meg, akik valamilyen módon a volt szocialista államokban kerületek kapcsolatba a művésszel.

Megtudjuk, hogy John Cage a ‘60-as években járt először a Vasfüggönyön innen, így többek között látogatását tette Lengyelországban, a volt Cseszlovákiában, Horvátországban és hazánkban is. Minden kétséget kizárólag az a kiállítás legérdekesebb része, ami bemutatja, hogy milyen hatást gyakorolt a művész az akkori kortársakra. Míg a ‘60-as években igazából nem tudtak mit kezdeni a műveivel, addig a ‘80-as években már sztárként fogadták. Jól jellemzi a totalitárius rendszerek jellegét és az akkori kor hangulatát Cage egyik összetépett levele, amelyet a címzett anyja tépett szét, mondván ‘minden csak rossz lehet, ami Amerikából jön’.

A koncepciónak megfelelően a kiállítás is két nagy egy egysége bontható. A tárlat egyik fele bemutatja azokat a kelet-európai művészeket, akiket John Cage inspirált, míg a másik részében láthatjuk és hallhatjuk a saját munkáit. Ezek közül is az egyik legfontosabb a ‘87-es Documentára készült Writing Through the Essay: On the Duty of Civil Disobedience című hang installációja, amelyben meghallgathatjuk Henry David Thoreau híres művének feldolgozását. Thoreau gondolatai nagy hatással voltak Cage művészetére, ami a kiállítás egyik fő mondanivalója is: a szabadság kérdése.

John Cage a leghíresebb, legnagyobb befolyással bíró avantgard művész, akit első sorban formabontó zenei kompozícióiról ismer a világ, de vizuális műveket is készített. Not Wanting to Say Anything About Marcel című alkotásán megfigyelhetők ugyanazok a művészeti sajátosságok, amelyek a zenéjében is megjelennek: a véletlen, a remix, a rip-off, a montázs.

Az első kérdés, ami felvetődött bennem a kiállítás kapcsán, hogy milyen módon jelenik meg az avantgard a zeneszerzésben? A kérdésre kézenfekvő válasz a hangszerelés, amely lehetővé teszi, hogy hangszerekké avanzsáljanak a legkülönfélébb tárgyak, a modern technológia vagy épp maga a csend. Cage leghíresebb száma a 4'33", ami annyira demokratikus, hogy bárki bármilyen hangszeren el tudja játszani. Az üres kotta egyetlen instrukciót ró a zenészre: ne csináljon semmit. Ebben az esetben könnyű azt gondolni, hogy a csend jut a főszerephez, pedig ezzel szemben a környezetből előtörő hangokra helyeződik a hangsúly. A kiállításon is egy külön szekció jut a 4'33"-nak. Ciprian Muresán gyártelepen rögzített verziója alatt zajok, neszek, lépések, sőt a művész légzése hallható. Esterházy Marcell 4 perc 33 másodpercet játszik le némán egy 1982-es Rolling Stones koncertfelvételből, ami hangok nélkül funkcióját vesztett, értelmetlen, de egyben komikus is.

Természetesen sokkal finomabb módjai is vannak a lázadásnak. A klasszikus zene olyan mint a matematika, egy több évszázados hagyománnyal rendelkező szabályrendszerre épül és ilyen helyzetben egy jó avantgard művész tudja mi a dolga: a szabályokat meg kell szegni. Cage megkérdőjelezte a zeneszerzés tradícióit és szétfeszítette a zeneszerzés klasszikus keretét. Először egy saját atonális skálában komponált, majd még ennél is tovább ment, amikor azt mondta, hogy a zeneszerzés lehet véletlenszerű és ilyen esetekben a kínai jóskönyv, a Ji King segítségét kérte egy-egy dal megalkotásában. Cage a karmester szerepét is megkérdőjelezte: szükség van-e egyáltalán a vezetőre vagy mi történik abban az esetben, ha nem egy valaki, hanem öten irányítják ugyanazt zenekart?

A kiállítás időben és térben mutatja be, milyen hatást gyakorolt John Cage a Vasfüggöny mögött tevékenykedő művészekre. A Ludwig Múzeum idei kiállításaitól eltérően sokkal fontosabb szerephez jutnak a hangok - hogy végre ne csak a szemünket, hanem a fülünket is használjuk! Vajon valóban sikerült Caget egy teljesen új oldaláról megismerni? Én nem csak egy, hanem több új sperpektívát is felfedeztem és közben még jól is szórakoztam.

Világhy Gergely