Muzgo

A történelem jól ismert tényei közé tartoznak, hogyan is alakultak ki napjaink nagy múzeumai. A párizsi Louvre, a londoni British Múzeum, a New York-i Metropolitan Múzeum. Jól tudjuk, gyűjteményeik nagy részben nem csak nemzeti anyagot tartalmaznak. A mai múzeumi világ legnagyobb problémája ez. Azok az országok, amik a nagy múzeumok létrejöttekor még csak próbálgatták önálló állami létüket napjainkra felébredtek és szeretnék visszakapni a jogosnak vélt/ ténylegesen hozzájuk tartozó műkincseket.

Miért az egyiptomi kincsekkel hirdeti magát a British Múzeum? Miért van Berlinben a Pergamoni Zeusz oltár? Miért kell mindig az oroszokhoz fordulni, ha nagy impresszionista tárlatot szeretnénk rendezni? De nem kell ilyen messze menni. Hogyan kerültek a mi Szépművészeti Múzeumunk tulajdonába múmiák? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyszerű választ adni. A műkincsek nagy része vásárlás révén került a múzeumok tulajdonába, eredetük pedig akkoriban még nehezen volt visszakövethető. Más kincseket háborúk során mentettek meg a pusztulástól vagy hadjáratok során zsákmányoltak.

Ma ezeket a műkincseket jogos/ nem jogos gazdáik követelik vissza, céljuk elérése érdekében akár kemény eszközökhöz is fordulva. Törökország bekeményített. Kijelentette, hogy amíg az ország tulajdonában tartozó műkincseket nem kapják vissza, nem hajlandó más országok tárlataira kölcsönözni. Ezzel a kijelentésével elég nagy káoszt okozott a nemzetközi múzeumi világban.

A Metropolitan Múzeum Törökország fenyegetésére megrántotta a vállát és kijelentette régiségei már az 1960-as években legálisan jelentek meg az európai műtárgy piacon, még mielőtt 1989-ben a múzeumnak adományozták volna őket. A Pergamon Múzeum máshogy reagált, még a múlt évben visszaszállított egy 3000 éves szfinxet Törökországba, amiről azt állították, hogy 1917-ben helyreállításra lett Berlinbe küldve. Ennek ellenére igyekezetüket nem díjazták, a két ország közötti csere kapcsolat még mindig nem állt helyre.

A Dallasi Művészeti Múzeum új igazgatója Maxwell L. Anderson máshogy vélekedett a kérdésről mint a Met munkatársai. Amikor 2012-ben átvette a vezetői pozíciót megkérte az antik gyűjtemények kurátorait, hogy azonosítsanak minden műtárgyat, nézzenek utána az eredetüknek. Azt mondta: “Amit nem akarok, hogy megtörténjen, hogy a követelések és vádak lassú sora nálunk is jelentkezzen.” Megelőzve mindezt a felülvizsgálatuk eredménye képen visszaadtak Olaszországnak több tárgyat, többek között egy etruszk pajzsot és három kratért (bor/víz tárolására szolgáló agyad edény).

Hétfőn Törökország tulajdonába is visszakerült egy i.u. 194-re datált mozaik, Orpeus állatokat szelídít a lantjával, amit valószínűsíthetően évekkel ezelőtt egy régészeti feltárás során loptak el. A Dallasi Művészeti Múzeum 1999-ben vette a művet 85 000 $ értékben. Azt feltételezték róla, hogy egy Edessza város melletti római épület padlóját díszíthette, ez a régió a mai délkelet-törökországi Sanliurfa város közelében található. Mr. Anderson azt nyilatkozta: “ A török kormány már egy ideje kutat a mozaik után, de valamely okokból nem lelték meg a mozaikot, sem az 1999-es árverés katalógusában sem a dallasi múzeum gyűjteményében. Dallas a baráti csere kapcsolatok érdekében kérdezte meg a török hivatalos szférákat, a mozaik kétes hátteréről. Dallas bánatára fotókról bebizonyosodott, hogy a tárgyalt mozaik tényleg Törökország tulajdona, így azt visszaszállították jogos tulajdonosához. Így ebben az esetben a baráti műtárgycsere program megmaradt. A nemzetközi helyzet meg csak fokozódik, a végső tökéletes megoldást pedig senki nem tudja, egyenlőre.

Lukács Fanni