Muzgo

Művészek kezei közül kikerült berendezési tárgyak, művészi enteriőrök. A két világháború közötti lakásművészet főbb trendjei, kiemelkedő alkotói és alkotásai találkoztak az Üllői út-Ferenc körút sarkán. Az Iparművészeti Múzeum szeptember végéig tartó időszaki tárlata értékes, változatos gyűjteményt, átlátható koncepciót kínál.

Ha lakásművészet, akkor bútor minden mennyiségben, megspékelve ilyen-olyan – kerámia, fa, fém, üveg – dísztárggyal. Megszemlélésre kifejezetten érdemesek a fali maszkok, valamint azok a különféle funkciót betöltő együttesek, amelyeket illetően elmondhatjuk, a művészek fantáziájának szinte semmi sem szabott határt. Így kerültek a halászó puttók, a spicces férfiak a könyvtámaszokra, így születtek meg a só- és borstartó pelikánok.

Ne feledkezzünk el azonban az alkotók terveiről sem, amelyekből szintén kapunk egy kis ízelítőt. Ezen kincsek lelőhelye nem más, mint a sokszor méltatlanul elhanyagolt adattár. E tény pedig ékes bizonyítéka annak, hogy az adattári gyűjtemény nemcsak arra „való”, hogy elnyeljen minden olyan dokumentációt, amelyet a muzeológus nem tart beleltározásra érdemesnek, hanem olyan tárgytípusok gyűjtőhelye is egyben, amelyek önmagukban is művészi, eszmei értékkel bírnak.

Az I. világháború után kibontakozó art deco térhódításában jelentős szerepet betöltő Kozma Lajos mellett sok más, talán kevésbé ismert művész is felsorakozik. A barokkos formák, rokokó színek után a ’30-as évek modernizmusnak nevezett irányzata a mindennapi élet szebbé varázsolását a kortárs képzőművészeti törekvések megvalósításával igyekezett véghezvinni. Kissé meglepődhetünk az első magyar csővázas székek látványától, pedig a korszakhoz tartoztak ezek is, éppen úgy, ahogyan a népies témákból, mintákból merítő darabok. Ezáltal a tárlat nemcsak egy-egy alkotó életművének, hanem az egész korszak sokszínűségét is demonstrálja.

A kétnyelvű – angol és magyar – feliratok egyrészt tematikusak, másrészt pedig egy-egy szakmai életutat vázolnak fel. Ezek közérthetőek, könnyen követhetőek. A tárgyfeliratok precízek, informatívak. Ami a grafikai megoldásokat illeti, a citromsárga – ami nemcsak a feliratok fő színe, hanem a bútorok alatti emelvényeké is – alapon futó fekete betűszín nem tűnik jó választásnak. Bizonyos fokon ízlés kérdése is, kinek tetszik ez a párosítás, de az sem utolsó szempont, hogy a létrehozott színvilág mennyire illeszkedik a bemutatott tárgyak miliőjébe, illetve a tárlat hangulati világába. A citromsárga dobogón ráadásul lábnyomok sorakoznak. Vajon még a kiállítás rendezőké, vagy már a – bútorok hátlapjára is kíváncsi – látogatóké?
A másik meghatározó elem az a négy teremrész, amely színes rajzokkal díszített álfalakkal válik el az egybenyitott kiállításban. Ezeknél úgy érezheti a látogató, hogy az installáció elvonja a figyelmet a műtárgyról. A rendezők a felsorakozó tárgyak statikusságát – a már szinte mindenhol kötelező filmvetítést leszámítva – sajnos nem törték meg muzeológiai megoldásokkal, ötletekkel.

Az elmaradhatatlan vendégkönyvi mazsolázgatás közben talált bejegyzések közül kettőt idéznék fel: az egyik a kiállítást „lélekmelengetőnek” és „szemet pihentetőnek” találta, míg egy másik a „pinceszagú”, valamint a „lomtalanítás jellegű” jelzőket érezte a legideillőbbnek. Mindenesetre, ha az átlag magyar családok pincéje, vagy az utca őszi lomtalanítás idején ilyen bútorokkal lesz majd tele, tudatosíthatjuk magunkban, hogy – ugyan nem úsztuk meg ép ésszel, ha ide száműztük ezeket, de – a gazdasági válságnak vége.

Huhák Heléna