Elveszett birodalom, meglévő múzeum
Rovatunkban eddig többször is írtunk már kincskeresőkről, kalandorokról. Ha egy kis izgalomról és kalandról van szó, a Walt Disney Pictures-nek sem kell a szomszédba mennie egy jó sztoriért. Így ezúttal, elszakadva az élőszereplős filmektől, a stúdió egyik rajzfilmjéről, a 2001-ben készült Atlantisz: Az elveszett birodalom című alkotásról esik szó. Hogy miért? Mert a kiindulópont természetesen itt is a múzeum!
Az 1914-ben kezdődő történet főszereplője a térképész és nyelvész Milo Thatch, aki a washingtoni Smithsonian Institution épületének pincéjében tengeti napjait. A fiatal és tehetséges Milo – akinek eddigi feladata mindösszesen a múzeum kazánjának működtetése volt –, a nagy áttörésre vár, hiszen néhai nagyapjához hasonlóan ő is arra tette fel életét, azért kutatott éveken keresztül, hogy megtalálja az elsüllyedt kontinenst, Atlantiszt. Mindezidáig azonban nem sikerült meggyőznie a feletteseit a múzeumban, hogy támogassák őt egy kutatóexpedíció megszervezésében, sőt, minden egyes próbálkozásával egyre jobban kihúzza náluk a gyufát „légből kapott legendáival”. Egy napon azonban rámosolyog a szerencse, vagyis inkább Preston Whitmore, egy kissé különc milliárdos, akiről kiderül, hogy Milo nagyapjának jó barátja volt. Mr. Whitmore annak idején fogadást kötött az öreg Thaddeus Thatch-el, és most felajánlja, hogy segít Milo-nak felkutatni Atlantiszt. Mindent finanszíroz: a tengeralattjárót és a legénységet is, így a csapat hamarosan útnak indul. Sikerül is – ugyan nem minden akadály nélkül – rálelni a tenger mélyén fekvő, csodálatosan gazdag civilizációra, ahol azonban újabb nehézségek várnak főhősünkre. Kiderül ugyanis, hogy vele ellentétben nem mindenkit a felfedezés és a kutatás öröme hozott ide: az expedíció vezetőjének csak Atlantisz titokzatos energiaforrására, a nagy értékű kristályra fáj a foga, amit a leírások csak Atlantisz Szíveként emlegetnek. Enélkül viszont az őslakosok mind halálra vannak ítélve… A helyzetet – és a birodalmat – a könyvmolyból hőssé avanzsált Milo menti meg (ki más, mint egy múzeumi dolgozó?).
A történet amellett, hogy izgalmas, szolgál néhány tanulsággal is. Itt van mindjárt a főszereplő, akit tehetsége és lelkesedése ellenére nem hagynak kibontakozni a múzeumban, kollégái csak nevetnek rajta, folytonos elutasításban van része. Állásából is csupán azért nem bocsátják el, mert „közeledik a tél és valakinek vigyáznia kell a kazánra”… Egy korábbi írásunkban már leszögeztük, hogy a muzeológus nem teremőr, akkor ezt úgy hiszem kiegészíthetjük azzal, hogy kazánfűtő vagy takarító sem! Minden múzeumi dolgozónak megvan a maga munkaköri leírása. És a történet végén a múzeum nemcsak egy jó kazánfűtővel, hanem egy kiváló szakemberrel is kevesebb lett.
A Smithsonian Institution egyébként a világ egyik legnagyobb kutatóintézete és múzeumegyüttese 19 múzeummal, 9 kutatóközponttal és 168 filiáléval, melyet az Amerikai Egyesült Államok kormánya alapított 1846-ban. A komplexum gyűjteményeiben közel 137 millió műtárgyat őriznek.
A Smithsonian kapcsán azért nem mehetünk el szó nélkül egy aprónak tűnő pontatlanság mellett, amire nem figyeltek oda a rajzfilm készítői. A történet elején mutatják Milo munkahelyét. Először egy külső képet láthatunk az épületről, ez az intézet központja, a kastély. Ezután, belépve viszont óriási dinoszaurusz-csontvázakkal találja magát szembe a látogató, amikkel viszont csak a Smithsonian National Museum of Natural History-ban találkozhatna, a komplexum egy másik épületében, a kastéllyal szemben.
Fazekas Eszter
