Muzgo

Mi van akkor, ha egy tárgy nem “egészséges”, ép, egész? Ha fennáll a veszélye annak, hogy állapota tovább romlik, és egyszer csak semmivé válik az anyaga? Eddigi főhősünk, a muzeológus, igyekszik nem egyik kétségből a másikba esni, hanem felkeresi kollégáját, a restaurátort (aki a legjobb esetben vele együtt a múzeum alkalmazottja, de legalábbis megbízottja), hogy orvosolja a bajt.

Na de miért is van egyáltalán valami baja a tárgyunknak? Menjünk csak vissza pár gondolat erejéig a gyűjtéshez. Amikor ugyanis egy műtárgy bekerül a múzeumba, akkor természetesen magán viseli az idő vasfogának nyomait, valamint annak a környezetnek a hatásait, amiből beérkezik az intézménybe, hisz az nem feltétlenül volt számára a legmegfelelőbb, még akkor sem, ha tényleg megbecsülte eredeti gazdája. Éppen ezért, mielőtt a múzeum gyűjteményében helyet kapna, optimalizálni kell az állapotát - így a vele együtt a raktárban tárolt anyagokban sem fog majd kárt tenni. Az a tárgy tehát, ami bekerül a múzeum berkeibe, már sem magára, sem más emlékekre nem “veszélyes”, ami elengedhetetlen a megelőző műtárgyvédelem szempontjából. Ezen felül pedig a raktárak már tárgyalt optimális állapota, a megfelelő lég-, hő-, pára- és fényviszonyok, valamint a tárgy érdekeit szem előtt tartó kiállítási feltételek (persze minden bemutatás során károsodik az anyag) mind-mind passzívan segítik azt, hogy a Rembrandt képünk, vagy házi szőttesünk megmaradjon a jövő számára is.

Ha tehát a gyűjtést követően tárgy áll a házhoz, vagy mégis valamilyen kellemetlen dolog (baktérium, szennyeződés, vagy akár víz) kerülne a műtárgyra az intézményen belül, na akkor jött el a restaurátor ideje. Az ő célja minden esetben a műalkotás állapotának megóvása, az élettartam hosszabbítása és végső soron az esztétikai értékek megőrzése. Az esetek nagy többségben egy tárgy nemcsak egyféle anyagból áll, hanem jóval összetettebb ennél. A restaurátor tanulmányai alatt mégis szakosodik egyes anyagokra - így: fém, fa, textil, kerámia, papír, bőr -, de lehet valaki szobrokra vagy festményekre specializálódott szakember is.
A munkájuk során azonban mindannyian vizsgálatokat végeznek, hogy minél jobban megismerjék az adott tárgy anyagát, készítésének technikáját, és ennek megfelelően fogjanak hozzá a munkához. Minden műtárgy egyedi darab, éppen nem lehet az egymáshoz még olyan nagyon hasonlókat sem egy kalap alá venni, mindegyik egy kicsit más bánásmódot igényel! A tanulmányozás során megállapított információk a muzeológus számára is hasznosak lehetnek, hiszen árnyalhatják a készítés koráról, helyéről, idejéről való adatainkat. Például a kerámiák, fémek anyagának nyomelem-vizsgálatával meghatározható a pontos (!) lelőhely, bánya, ahol a készítéshez használt nyersanyagot bányászták.

Ha csak kulcsszavakkal szeretnénk összefoglalni egy restaurálás menetét, akkor ez az állapotfelméréssel kezdődik, majd a restaurátor javaslatot tesz az intézmény felé az elvégzendő munkára, aztán dokumentálja a fennálló helyzetet, majd anyag- és készítéstechnikai vizsgálatot csinál, ezt követően restaurálási tervet készít. Ezek után történik meg a tényleges munka, mely során fertőtleníti, szilárdítja, tisztítja a tárgyat, rögzíti a felületet, kiegészít (ha ez szükséges), kezeli a felületet és mindeközben persze dokumentál. A munka végeztével pedig javaslatot tesz a muzeológusnak, a múzeumnak a megelőző konzerválásra.
Nagyon fontos kiemelni, hogy a restaurálás minden folyamatának visszafordíthatónak kell lennie, hogy az utánunk következők is tudják eredeti állapotában vizsgálni a tárgyat, valamint azért is, ha valami véletlenül nem sikerülne tökéletesen, akkor az eredeti anyag károsítása nélkül lehessen újrakezdeni a munkát. Emellett pedig szakemberünknek tiszteletben kell tartania a készítő szándékát, és annak megfelelően kell végeznie a konzerváló, helyreállító munkát.

A különféle tárgyak restaurálásánál különféle etikai kérdéseket is figyelembe kell venni - ezek közül a kiegészítés problematikáját hoznám most fel. Tűnjön a tárgy teljesen épnek, vagy látszódjanak rajta szabad szemmel is az általunk helyreállított részek? Legyen egy antik szobor fehér vagy a rajta talált színminták alapján próbáljuk meg rekonstruálni az eredeti színét? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel egyes munkák során. Általában persze minden korban vannak elfogadott normák, melyekhez a szakemberek tartják magukat. Az, hogy mennyire látszanak a kiegészítések, az tárgytípustól is függ, de ma többnyire a szabad szemmel meg nem különböztethetőre szoktak törekedni a kiállításra kerülő tárgyak esetén, ahol a kiegészítést például egy egyszerű UV-lámpás vizsgálattal meg lehet állapítani. A mai nyugat-európai trend számára a konzerválás az elsődleges feladat a restaurátori munkában, az esztétikai helyreállítás sok esetben nem történik meg. De ha ez a tárgy kiállításba kerül, tud-e teljes képet nyújtani a nézőnek? Hiszen ő nem fogja teljes valójában látni akkor az adott történeti emléket. Visszatérve az antik szoborra. A mai kor embere számára az ógörög, vagy római szobor fehér - ez teljesen egyértelmű, hiszen ilyeneket látunk minden múzeumban. Pedig a keletkezési idejükben sok színben pompáztak. Az, hogy helyes-e ez így, vagy sem, arról lehetne több vitát is folytatni.
És ha már a kiállításnál tartunk! A tárgy tárlatba való kikerülés előtt többnyire ellátogat a restaurátor műhelyébe, sok esetben csak azért, hogy konzerválják az állapotát, de van, hogy a szakember segítsége kell ahhoz, hogy a látogató számára is befogadható legyen a műtárgy - gondoljunk csak a régészeti leletekre, melyek általában sérülten kerülnek elő a föld mélyéből. A restaurátor a munkája során helyreállítja “eredeti” alakjukat, és így válnak értelmezhetővé a laikus nézők számára is.

Egy múzeumban a muzeológuson kívül sok ember dolgozik még, mostani Kulisszatitkunkban a restaurátor feladatkörével ismerkedhetett meg az Olvasó. Mára ennyi volt ez a rovatunk! Hamarosan újra jelentkezünk!

A cikk létrejöttében Nagy Rebeka restaurátor-hallgató volt segítségemre. Ez úton is köszönöm neki a közreműködést!

Légrády Eszter