Háború és erőszak gyerekekkel

A ‘performansz nagymamájának’, Marina Abramović-nak a Műcsarnok projektgalériájában, a Mélycsarnokban bemutatott tárlata mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Már magának a kiállításnak a plakátját is lehetetlen nem észrevenni. Egy nő (maga a művész, mint megtudtam) ül az ölében egy kislánnyal, aki a kezében egy gépfegyvert tart. Első látásra, őszintén megvallva, megdöbbentem, utána pedig felháborodtam. A gyerekeket és az ő ábrázolásukat már olyan sokszor használják fel különféle célokra, hogy ez a provokatív megjelenítés feldühített pár pillanatra. Aztán, ahogy egyre többször találkoztam vele különféle helyeken, úgy döntöttem megnézem magamnak, hogy miről is van itt szó.

Az 1946-os születésű, New Yorkban élő, szerb származású Marina Abramović már az 1970-es évek óta készít performanszokat, kiállításokat melyek leginkább az emberi test, annak sebezhetősége, a szenvedés, illetve annak megértése köré csoportosulnak. Műveiben ő maga is megjelenik, gyakran mint főszereplő (például A művész jelen van című kiállításán - amikor egy asztal mellett ült nyitástól zárásig, és bárki helyet foglalhatott vele szemben tetszőleges időre.) A most nálunk látható Az üresség nyolc leckéje egy 2008-as mű, mely a háború és az erőszak témáját boncolgatja. 2006-ban a művész Laoszban járt, éppen egy buddhista ünnepség idején és ekkor látta, hogy a helyi gyerekek élethű kínai fegyverekkel szaladgálnak és játszanak - ez ihlette a tárlat elkészítésére.

Két teremben van elhelyezve a kiállítás, az egyikben öt képernyőn (három fekvő és két álló) kapja meg a látogató a nyolc leckét, videó formájában. Emellett a másik falon egy újabb képernyőn egy másik mozgókép látható - osztálykép fegyveres kislányokkal és középen a tanárnő, Marina Abramović. Ebben a helyiségben áll még annak a háznak a makettje is, melyet Laoszban a forgatás kedvéért építettek fel. A másik teremben pedig a videókból kiragadott nagyméretű képek láthatók, valamint a szerző vázlatai, rajzai, amiket a forgatáshoz készített. A két egységet én felcseréltem volna, a bejárat és a kijárat ugyanis egy, és az újonnan érkezők zavarhatják/zavarják a vetítést nézőket. A tárlat azonban nem ér véget a Mélycsarnokban. Az onnan kivezető teremben kapott helyet ugyanis a werkfilm, ahol kényelmes kanapékon ülve lehet megnézni, hogy hogyan is zajlott a forgatás. Itt szerintem nem egyértelmű, hogy ez a tárlathoz tartozik. Ebben a helyiségben van ugyanis a büfé is, és a Műcsarnokba más kiállítás miatt érkezők nem tudják feltétlenül, hogy miért is van ott az a videóvetítés. Abból a szempontból azonban fontos a werkfilm, hogy oldja kicsit a performansz hangulatát, mintegy levezetésként, erre pedig szükség is van.

Itt csatolnék vissza a gyerekábrázoláshoz. Ha erősen akarok fogalmazni, akkor a gyerekekkel sok mindent el lehet adni, és itt is erről van szó, és nem is. A tárlatot végignézve azonban meg tudtam érteni a szerzőt, hogy miért is mutatta be velük a témát.
Ki ne játszott volna kis korában háborúsdit, cowboyosat, akcióhősöset, és a fiúk többségének azért mindig akadt egy-két játékpuskája. Ezt a szülők nem veszik fel, nem is mindig veszik/vesszük észre, hogy a gyerekek a felnőttek világát imitálják, és az ott látott, érzékelt momentumokat a saját játékaikba, világukba is beépítik - így megjelenik náluk is az erőszak. A tárlaton azonban a néző kíméletlenül szembesítve van a “játékkal”. Ott kell ülnie, és végig kell néznie, ahogy a pásztázó piros pont halad felfelé a gyerekek arcán, ahogy az egyik csapat a másik előtt, mint kivégzőosztag előtt várja a sortüzet, majd utána ott maradnak a földön mozdulatlanul.
A vérrel, a könnyekkel, a feldúlt, lerombolt épületekkel túl sokszor találkozik a ma embere a televízión, interneten keresztül - az érzékszerveink már elfáradtak, szinte hozzászoktunk ezekhez. Abramović azonban “lemossa” a mocskot és tisztán állítja elénk a cselekedeteket, ezzel pedig meghökkenti a nézőt. Az egyik képen fogható meg ez igazán jól. A szobában mindenhol gyerekek hevernek, mintha éppen egy támadás vagy robbanás után lennénk, a test ilyen helyzetben van, de mégis minden rendezett, letisztult, sehol egy csepp vér.

A nyolc lecke természeti képekkel indul (az öt képernyőn egy etap keretén belül más-más videók futnak, melyek összekapcsolódnak), egy vízeséssel és egy fának a képével. Utána kezdődik el a cselekmény, amikor is a házba szépen lassan bevonulnak a fegyvereikkel a gyerekek. A menetelés, kínzás, harc, sebesülés, kivégzés momentumai után az utolsó, nyolcadik leckében újra visszatér a vízesés négy képernyőn, a középső képen pedig azt láthatjuk, hogy a gyerekek kivonulnak a házból, leteszik középen a fegyvereiket, majd felsorakoznak a falnál. Az egyik kisfiú pedig meggyújtja a fegyvereket. A lángoló puskák mögül sorban elvonulnak a szereplők, majd percekig csak a lezúduló vizet és a ropogó tüzet látjuk. Itt van a performansz vége, a szerző elégette a háborút, jelezve, hogy véget kellene vetni az erőszaknak, bennem azonban mégis maradt egy kis szorongás. A vízesés visszatérő képe ugyanis számomra nem a nyugalmat és a természetet hozta el, hanem a víznek ez a folyama éppen, hogy az állandóság érzetét keltette, vagyis átvetítve a háború kérdésére - hogy sohasem lesz vége a harcnak.