Muzgo

Argentína 1952. július 26-án gyászba borult. Rövid, de annál súlyosabb betegség után elhunyt a milliók által szeretett és tisztelt Eva Duarte de Perón, vagy ahogyan sokan nevezték Evita. Az ő történetéből írt musicalt Andrew Lloyd Webber és Time Rice 1976-ban, majd többféle feldolgozást követően 1996-ban született meg Alan Parker nagysikerű musicalfilmje Madonnával (Evita), Antonio Banderasszal (Ché), és Jonathan Pryce-szal (Juan Perón) a főszerepekben. De, hogy miért is érdekes ez nekünk?

A film több jelenetét Budapesten vették fel, mert fővárosunkban megtalálták a korabeli Buenos Aires jellegzetességeit. A filmvászonról visszaköszön az Andrássy út, az Alkotmány utca, a Keleti Pályaudvar, és a számunkra legfontosabb helyszín a Néprajzi Múzeum.

Az alkotás elején egy mozi teremben vagyunk, ahol épp Julietta és Carlos szerelmi történetét vetítik. Az adás azonban egyszer csak megszakad, és az igazgató homlokát törölgetve lép a fújoló-fütyülő nézők elé, hogy közölje a szomorú hírt: Eva Perón a nemzet lelki vezetője az örökkévalóságba távozott. Ennek hatására kitör a tömeghisztéria, mindenki zokogva hagyja el a vetítőtermet, csak egyetlen alak marad ülve, arcán látható közönyösség. Ő nem más, mint a történet mesélője, Ché Guevara.

Gyors váltással Evita gyermekkorába ugrik vissza a cselekmény, ahol megtudhatjuk, hogy annak idején a kis törvénytelen gyermeket miként ráncigálták el édesapja, a gazdag földbirtokos Juan Duarte ravatalától. Ezután ismét a jelenben találjuk magunkat, méghozzá rögtön az első budapesti helyszínen, az Alkotmány utcában, ahol egy végeláthatatlan gyászmenet halad el előttünk. Evita nemzeti színű zászlóval lefedett üvegkoporsóját egy ágyútalpon húzzák, mögötte az özvegye, Juan Perón és a hozzátartozók haladnak, arcuk meggyötört, körben kisírt szemű gyászoló emberek. Az éles szeműek egy pillanatra az Országházat is megpillanthatják.

Majd ismét feltűnik Ché egy kis kocsmában, és betétdalából megtudhatjuk, hogy micsoda felesleges cirkusznak találja ezt a felhajtást, ami a „vidéki színésznőcske” temetése körül kialakult, valamint azt is, hogy mi vár Argentínára a közeli jövőben. Nem sokkal később Eva ravatalát láthatjuk, amit a Néprajzi Múzeumban rendeztek be. Nem ez volt az első produkció, aminek egyes jeleneteihez a múzeum félhomályba burkolózó előcsarnoka adott otthont, ilyen volt még A rítus, vagy A holló című amerikai mozifilm is.

Az épületről érdemes annyit tudni, hogy 1893 és 1896 között épült eredetileg, mint Királyi Kúria, Hauszmann Alajos tervei alapján, Havel Lipót építészmester kivitelezésében. 1949-ig itt volt a törvénykezés fellegvára, azaz az Igazságügyi Palota. 1957-től a létesítmény nagyobb részét a Magyar Nemzeti Galéria, az Alkotmány utca felől nyíló szárnyat pedig a Párttörténeti Intézet használta. A Néprajzi Múzeum 1973-ban költözött a Magyar Nemzeti Galéria helyére. 

Az előcsarnok nemcsak méreteit, de díszítettségét tekintve is igazán impozáns. A plafont Lotz Károly monumentális festménye díszíti. A kompozíció főalakja Justitia, római istennő, aki az erkölcsösséget testesíti meg az igazságszolgáltatás rendszerében. Mellette balra a Bűn és a Megtorlás, jobbra az Igazság és Béke csoportját tekinthetjük meg. Ugyanitt még helyet kaptak a Rendet, a Bőséget és a Dicsőséget megtestesítő alakcsoport, illetve az Ipart, a Kereskedelmet, a Fölművelést, az Őstermelést, valamint a Művészetet és a Tudományt megtestesítő figurák, illetve istenségek is.

Visszakanyarodva filmünkhöz a következő képkockákon a 15 éves Evitát láthatjuk, aki egy tangóénekes, Augustin Magaldi szeretőjeként a vidéki kisfaluból eljut a fővárosba, a „Nagy-Almába”. Itt azonban talán nem várt csalódás éri: kiderül ugyanis, hogy Magaldi nős. Eva magára marad, karrierjét ágyból-ágyba vándorolva építgeti, amit a musicalben a tánc motívumával jelenítenek meg. Partnerei között megtalálható idős és fiatal, fotós, színész, katonatiszt. Főhősünk előrejutásával párhuzamosan, és Ché tolmácsolásában megismerkedhetünk a történelmi háttérrel, és azzal, hogy ki is volt Juan Perón. (Eközben egy-két percre ismét feltűnik a Néprajzi Múzeum előcsarnokának lépcsője, valamint a múzeum néhány emeleti szobája, ami jelen esetben egy szerkesztőségként funkcionál.) Így jutunk el arra a jótékonysági estélyre, ahol végül Eva és Perón ezredes megismerkednek egymással. Természetesen a helyszínt már együtt hagyják el, és innentől történetük összeforr. Evita immár a későbbi elnök oldalán törtet előre, egyre magasabbra, egyre több ember szimpátiáját elnyerve, és persze sokak, főképp az arisztokrácia gyűlöletét kiváltva.

Amikor Perónt bebörtönzik, szeretője tüntetést szervez a szabadon bocsátása érdekében, ami sikeresnek is bizonyul. Az elnök szabadulása után nem sokkal feleségül veszi főhősnőnket, aki már, mint Eva Perón szerez egyre nagyobb politikai befolyást magának. A szegényebb rétegek szentként tisztelik jótékonykodásai miatt. Érdekesség, hogy az általa alapított Eva Perón Fundation még a mai napig is létező és működő intézmény.

Hazai sikerei után, a politikus asszony nemzetközi karrierre tör, a „Szivárvány-túrné” keretében elutazik Spanyolországba, Olaszországba, Franciaországba és Angliába is. A fogadtatása felemás, valahol örülnek neki, máshol tojással dobálják, és lotyónak nevezik. Ezekben az években kezdődnek rosszullétei, amelyek 1951-re fokozatosan súlyosbodnak. Egy templomi látogatása alkalmával elájul, és kórházba kell szállítani, ahol megműtik. A történet ezután Eva álmában folytatódik egy betétdal erejéig, fiktív helyszíneken, köztük a már jól ismert Néprajzi Múzeum előcsarnokában és különböző termeiben is, ahol Chével járja az élet-halál táncot. 

Érdekesség, hogy a műtős jelenetet a Sziklakórházban vették fel, ahol az azelőtt éles helyzetben soha nem használt Morpheus altatógéppel dolgoztak, a maszkot Madonna is viselte. Az altatás mellett további funkciója volt, hogy elektromosan segítette a sebhegesedést. A gép 1956 végén került a Várhegy gyomrában működő szükségkórházba több más orvosi műszerrel együtt, de a bevetésükre már nem került sor.

Az intézmény 2008 óta működik múzeumként, a tárlatot óránként induló tárlatvezetéssel tekinthetik meg az érdeklődők. 

A film hátralévő részében elnagyolt vonalakban végigkövethetjük, ahogy Evitán elhatalmasodik betegsége olyannyira, hogy élete utolsó hónapjaiban már tolókocsiban sem nagyon képes közlekedni, az egykor törhetetlen nő jobbára csak fekszik. Itt csendül fel a „You must love me” című ballada, amit a musical alkotói külön a filmváltozat kedvéért írtak meg. Eva Perón (a film szerint) még megjelenik a nyilvánosság előtt, hogy elbúcsúzzon a „Don’t cry for me, Argentina” című klasszikussal. A valóságban a halála előtti hónapban még egyszer, utoljára részt vett egy felvonuláson a férjével - az autóba olyan szerkezetet építettek, hogy megtartsa a magát megtartani képtelen asszonyt -.

Az utolsó szakasz kulcsfiguránk halálos ágyánál játszódik, ahol elköszön férjétől, felelevenítve addigi életét. Kint eközben hatalmas tömeg gyűlik össze, hogy Evitáért imádkozzon, és várja a fejleményeket. Az asszony halálát a világítás lekapcsolása jelzi. A következő képkockán a gyászszalagos argentin nemzeti zászló tűnik fel, majd ismét a film elején látott tömeget látjuk magunk előtt, amint Eva ravatalához vonulnak. A helyszín ismét a Néprajzi Múzeum, amit elárasztanak a virágok és a gyászolók. Régi ismerősünk, Ché is felbukkan a tömegben, aki egy homlokcsókkal búcsúzik a halottól. (Mivel ezt a mozdulatát Juan Perón gyilkos pillantásai követik nekem kicsit az volt az érzésem, hogy itt egy fiktív szerelmi háromszögről van szó.) Történetünk ezzel a mozzanattal elérkezik a végéhez: „Eyes, hair, face, image, All must be preserved. Still life displayed forever, No less than she deserved.”(Szemek, haj, arc, kép, Mindent meg kell őrizni, Így él tovább örökké, Nem kevesebb, mint amennyit érdemelt.”) - zengi a halotti kórus (a szövegkönyv szerint a balzsamozók), ezután még hosszan zúg a lélekharang.

Az Evita egy több, mint két órás musicalfilm a szó szoros értelmében, a szereplők az elejétől a végéig énekelnek, beszédhangot csak elvétve hallani. A cselekmény gördülékenységéről Andrew Lloyd Webber magával ragadó zenéje gondoskodik. Ez a film egy tökéletes példa arra, hogy a musical nem csak cukorszirupos, csöpögős, happy enddel végződő történet lehet, hanem akár egy komoly dráma is. Bár a történelmi hitelességet illetően azért komoly gondok merülnek fel, itt értem Evita és Ché kapcsolatát, hiszen azt csak a képzelet szülte, mert ők a valóságban sosem találkoztak.

Péter Réka

IMDb