Gyerekszemmel

Gyerekkézben volt az irányítás szombaton a Műcsarnokban. Ők kezelték a jegyeket és vezettek tárlatot a múzeum Európai utasok - Kolozsvári képző-művészet az ezredforduló után című ki-állításában. Érdekes volt az ötlet, mármint a gyerekek szemszöge, a téma, és a kettő találkozása. Így hát fogtam a fényképezőgépem, a jegyzetfüzetem és a vihar előtti nyári napsütésben útnak indultam a Hősök terére.

Az épületbe való megérkezésem után olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy a program főszervezőjével, Szabics Ágnessel válthattam néhány szót, aki adott némi felvilágosítást arról, hogy mi zajlik aznap a múzeumban. Tavaly indult útnak a fordított nap kezdeményezés, melynek keretében 11-12 éves gyerekek találják ki a múzeumpedagógiai foglalkozásokon, hogy az éppen aktuális időszaki kiállításokhoz ők milyen programokat kapcsolnának, milyen tárlatvezetést adnának, majd ezeket meg is valósítják. Mint ahogy már említettem, ők vannak a ruhatárban, ők a teremőrök és természetesen ők vezetik a csoportokat a kiállításban. Ez a projekt kapcsolódik egyébként a Műcsarnok SZEMAFOR (Szemlélet Alkotás Forma) elnevezésű gyermek - múzeumpedagógiai programjához. A hetente megrendezett, egymásra épülő foglalkozásokon körülbelül 15 fős csoportban 6 és 12 év közötti gyerekek ismerkednek a művészettel, művészeti technikával és általuk a világgal is.

Arról, hogy mennyire sikeres a program, a saját szememmel győződhettem meg. Délután, amikor én érkeztem, már a tárlatvezetések ideje volt, a különféle kreatív foglalkozások délelőtt zajlottak le. Őszintén kíváncsi voltam rá, hogy a 20. század képzőművészetét hogyan fogják bemutatni az általános iskolások. A feladatot nagyon jól oldotta meg Janka, Lili és Fruzsi, a három kalauzunk. Jónak találtam, hogy nem egy betanított szöveget mondtak el, hanem ők maguk választottak ki az alkotások közül párat, és azok előtt beszélgettek egymással. “Neked mi jut eszedbe erről a képről?” “Igen, igen, de én úgy gondolom, hogy...” Jól végiggondolt, okos válaszokat adtak, és néha felfigyeltek olyan dolgokra is, ami nekem eszembe sem jutott volna.

Külön örömmel töltött el, mikor az egyik alkotásnál, egy kartondobozra helyezett kristálykukoricánál is megálltunk, és a lányok elgondolkodtak azon, mi lehetett a művész célja azzal, hogy nem a hagyományos, kiállításokban megszokott installációs elemre, hanem egy egyszerű dobozra helyezte ki a tárgyat. Mit akart ezzel kiemelni?
Ott volt aztán Mircea Cantor Tracking Happiness című videója, ahol a tiszta fehér környezetben, fehér homokon egymás nyomában járó, és egymás lábnyomait söprő nők a menny képzetét keltették a tárlatvezetőinkben. Úgy gondolták, hogy a szereplők már meghaltak, és a mennyben vannak, de annyira mégsem lehettek jók, mert egész életükben aztán körbe-körbe kell járniuk, és egymás után söpörni. Vagy valamit el akarnak csak felejteni? Vagy célt vittek az életükbe ezzel a folyamattal? Vagy csak arra akarja felhívni a művész a figyelmet, hogy más tünteti el utánunk a hibákat? - sorjáztak egymás után az ötletek. Itt, az utolsó mondatnál a hallgatóság egyöntetűen hümmögött. Igen, mi és a hibáink, hogy is van ez? A gyerekek valahogy mindig rá tudtak tapintani egy-egy képnél, videónál, tárgynál az érzékeny kérdésre, a “fájó pontra”, és kimondtak szép igazságokat is.
Egy fekete négyzet közepén egy világító fehér pont - mi is az? Aki meghal, akkor szokták mondani, hogy lát egy fényt... vagy az újjászületés... vagy világító csepp? könny? … “De a fény a kitartást is jelenti, nem? Hogy bízzunk!”

Én is bízom abban, hogy ennek a fordított napnak még lesz folytatása, és hogy a SZEMAFOR programnak is minél több résztvevője lesz a jövőben is. Fontosnak tartom, hogy a gyerekeket már minél fiatalabb korban megismertessük a különféle művészeti irányzatokkal, stílusokkal, vagy éppen a múzeumokkal. Ne csak az iskolai kirándulások “esőnapi programja” legyen számukra a kötelező múzeum-látogatás, hanem egy pozitív élmény. Érezzék magukat otthon ezekben az intézményekben, és ehhez talán nincs is jobb mód, mint az, hogy ők veszik kezükbe az irányítást, ha csak egy napra is.

Milyen volt a kiállítás? Az Európai utasok egy nagyon érdekes és nagyon jól megkomponált tárlat. Az installációs elemként és térelválasztóként fel-feltűnő szürke falrészekkel (melyek mind a második világháború után szinte fallal körülvett Kelet-Európát, mind a korszak panelházait idézik), a nagy, semleges fehér terekben elhelyezett, egymástól különálló, de mégis összefüggő műtárgyakkal egy nagyon érdekes összhatást kelt, mely már az első teremben mély benyomást tesz a látogatóra. Nagyon aktuális problémákat vetnek fel az alkotók mind történelmi, mind társadalmi szinten, és nagyon izgalmas módon ragadják meg mindezeket. Megjelenik az agresszió, a háború, és azok hiánya, de még a kapitalista társadalom reklámgépezete is (a Coca Colat vagy a Pepsit válassza a kisfiú?), a fájdalom, az önkeresés és sok minden más. Különösen tetszett, hogy az egyik teremben a helyi, kolozsvári művészeti élet meghatározó intézményei is szerepelnek, a sokunk által ismert nyelvi laborok mintájára, egymástól préselt falapokkal elválasztott asztaloknál, külön lámpával, fülhallgatóval, esetenként videóval. Ezek az intézmények sokfélék: vannak közöttük kortárs művészetet bemutató, valamint színházi és táncprodukcióknak helyet adó központok, digitális eszközökkel kísérletező műhelyek, közösségi és aktivista művészeti platformok, kiadói projektek, és megjelenik a kolozsvári képzőművészeti egyetem is. A terem másik felében pedig színes, csíkos nyugágyakban pihenve ismerkedhetünk meg a több mint 30 kiállító művész munkásságával.