Muzgo

Helye van-e a mának a múzeumokban? Be kell-e mutatni azt, amiben élünk? Ha azt mondom, hogy kortárs és múzeum, akkor sokan a képzőművészeti múzeumok egy típusára gondolnak. Ám más is van napjainkban, aminek múzeumban van a helye, lehet ilyen a turmixgép, golyósdezodor, műköröm vagy a kopaszodás elleni krém.

A jelenkorkutatás több társadalomtudományban (történelem, néprajz) az 1970-es években kezdődött. A változás szelét érezték a tudósok: felismerték, hogy olyan társadalmi átalakulásnak tanúi, amit muszáj rögtön dokumentálni, rögzíteni, különben elvesznek a hiteles adatok. A kortárs jelenségek kutatásában az a nagyszerű, hogy benne él a kutató is és a kutatott egyén is. Vannak tanúk, vannak emberek akiktől lehet kérdezni. Szegény középkorászok ezért handycap-pel indulnak…

Először a kutatóintézetek foglalkoztak ezzel, majd a múzeumok is bekapcsolódtak nemcsak az adat-, hanem a tárgygyűjtésbe is. Ha a muzeológus begyűjt egy tárgyat, akkor kikérdezi a tárgy tulajdonosát annak használatáról, történetéről. Ez nagyon fontos dokumentáció, ami a kiállításban a megértést segíti.

Mit is tekintünk kortársnak? A muzeológia képviselői sokáig a „fordulat évét”, vagyis 1949-et tartották mérföldkőnek. Ám az idő előrehaladtával rá kellett jönniük, hogy milyen messze is van ez a dátum és mennyi minden is történt azóta. A tudomány mai állása szerint 1989-től tart a „muzeológiai jelen”. Bár ha a kedves olvasó elgondolkodik magában, rádöbben, hogy lassan ennek is változnia kell... A gyűjtés végpontja a mai nap, hiszen „ami tegnap történt, az már maga a történelem”.

A jelenkorkutatásban a svédek igencsak elöl járnak. Amikor Európa többi országában felvetették a kortárs jelenségek kutatásának lehetőségét, addigra a Nordiska Museet dolgozói kidolgozták a SamDok-ot. Abban volt ez újszerű, hogy a kutatást a múzeumok egységes hálózatában képzelték el. Tehát az ebben résztvevő intézmények kutatási témái nem fedik egymást, a különböző kiállítások puzzle-szerű képet alkotnak a jelenkor társadalmáról, problémáiról, jelenségeiről. Rájöttek arra, hogy a ma társadalmát lehet kérdezni és a válaszok segítségével új kutatási témákat, tendenciákat lehet feltárni. Az újfajta szemlélet az új problémafelvetésekben is tükröződik. Olyan új kutatási perspektívák jelentek meg a palettán, mint például az etnicitás kérdése a multikulturális társadalomban (ne feledjük, hogy csak 1970-es években járunk!), a férfi-női szerepek a családi életben, a munkahelyen, a generációk közti konfliktus, vagy a fogyasztási szokások.

Magyar vizekre evezve: a „magyar nép zivataros évszázadai” miatt kicsit késett nálunk ennek a múzeumi hálózatnak a létrehozása. A svéd SamDok tükörfordítása a 2003-ban létrejövő magyar MaDok (mindkét szó a jelen dokumentációját jelenti – samtidokumentation és a ma dokumentálása). Itt is a kortárs mindennapi élet jelenségeinek meghatározott témakörök szerinti folyamatos, múzeumi célú dokumentálása és vizsgálata a célja. Mindkét kezdeményezés határozottan leszögezte, hogy nincs szükség új múzeum alapítására, hanem a már meglévő intézmények gyűjtőtevékenységének kiterjesztése a cél. A magyar múzeumi hálózat központi regisztrációját a Néprajzi Múzeum látja el. A résztvevő múzeumok önként kapcsolódhatnak ehhez. Csupán néhány feltételnek kell eleget tenniük: a kutatásban 3-5 évig vegyenek részt és saját anyagi bázisukra támaszkodjanak.
Három kutatási irányt jelöltek ki 2003-ban. Az első a lakáskultúra és a személyes lakókörnyezet, melybe a fogyasztás és reprezentáció épp úgy megférnek egymás mellett, mint az etnikumok és generációk együttélésnek a kérdése. Ebben a célkitűzésben még a svéd modell dominál, hiszen nálunk is igen fontos kérdések ezek. A második téma a mobilitás és helyhez kötöttség kérdése. A munka, a szabadidő és a társadalmi elismertség mind-mind a mobilitás egy-egy iránya lehet. Utazunk a munkába, elutazunk a Balatonra, az is a mobilitás része. Ha feljebb lépünk a ranglétrán az viszont már a társadalmi mobilitás, ám szintén a kutatás része. A harmadik irány az interkulturális kapcsolatok lehet. A magyarországi kisebbségek egymással élése, a bevándorlók új kultúrája lassan már nálunk is aktuális kutatási témát képeznek.

A MaDok program 2006-ban indította el a Kiállítási dominó sorozatát. Ez azt jelentette, hogy hónapról hónapra sorra nyíltak meg kiállítások kortárs témakörben szerte az országban. Aztán ezek vándoroltak a különböző helyszínek közt, mindenhol csupán egy hónapig voltak láthatók. Tartalmi követelményei voltak csak a felhívásnak: a jelenről szóljanak és ne a történet lezárása legyen a jelen! A Néprajzi Múzeum Műanyag kiállításával vette kezdetét a sorozat. Ebben az évben megrendezett 14 kiállításból csak néhányat hozok példának: Az örökéletű farmer (pápai Kékfestő Múzeum), Kettő egy pár. Szerelem, udvarlás, esküvő a 20. században (Göcseji Falumúzeum), Tisztaság fél egészség! Higiénia a 20. századi faluban (Skanzen), Kert a falak mögött. A bakonybéli bencés közösség (Nemzeti Múzeum), Café?! Változatok és változások (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum).

Most már láthatjátok, hogy mindennek van helye a múzeumokban. Ha nem is a tárgy fizikai valójában (hiszen nem tudnak minden tárgyat begyűjteni), de az adott jelenség dokumentációját mindenképpen szükséges megőrizni az utókornak. Ki emlékszik már a floppy lemezekre? Ha gondos kezek nem őrizték volna meg, nem tudnánk megmutatni a gyerekeinknek. Ti mit tartotok fontosnak a jövő generációja számára?

Villangó – Török Ivett