Muzgo

Fogyatékkal élő látogatók a múzeumban. Láss a kezeddel, hallj a szemeddel!

vak3.JPGA múzeumok gyakran szembesülnek azzal a helyzettel, hogy fogyatékkal élő csoportok is felkeresik őket. Törvény írja elő, hogy a fogyatékosok számára is egyenlő hozzáférést kell biztosítani a kultúrához, tehát a múzeumok látogatásához is. Mi a teendője a múzeumpedagógusnak olyankor, ha látás- és hallássérült embertársaink látogatnak el egy kiállításra?

Vakok és gyengénlátók
2001-ben a magyar lakosság közel 14,4%-a volt vak vagy gyengénlátó. Sokakat érint tehát a probléma: hogyan látogatható egy múzeum, ahol szinte minden a vizuális érzékelésen alapul? A vizualitás teljes vagy részleges hiánya miatt a tájékozódás és tapasztalatszerzés feladata a többi érzékszervre hárul, ezért a látássérültek számára speciális kiállítások és múzeumpedagógiai foglalkozások szükségeltetnek. Ezeken a foglalkozásokon és tárlatokon az ismeretszerzés különösen hallásra (akusztikus érzékelés) és a tapintásra (haptikus érzékelés) épül. A vakok hallása igen kifinomult, a tapintás során pedig, a tárgyak térbeli sajátosságainak vizsgálatánál egészen más tulajdonságokat részesít előnyben egy vak ember, mint látó társa. A speciális tárlatoknál a múzeumban dolgozók mindezeket figyelembe veszik és eszerint alakítják ki a kiállítóteret és a szabják meg a foglalkozások jellegét.

Természetesen nem beszélhetünk olyan tárlatról, ami minden látássérültnek egyforma lehetőségeket nyújt. Hiszen az érzékelés módja függ attól, hogy milyen mértékű a látáskárosodás, vagy hogy az illető vakon született-e, esetleg vannak vizuális emlékképei, amire építeni lehet stb. A gyengénlátóknál, mivel törekednek a vizuális érzékelésre, kevésbé fejlődik ki a haptikus ismeretszerzés képessége. Ezért náluk a megmaradt látás segédeszközökkel történő fejlesztése a megfelelő megoldás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a vakok kb. 58%-a másféle fogyatékkal is együtt él, ezért a tárlat anyagának feldolgozásához sokoldalú segítséget kell biztosítani.

Magyarországon az első ún. tapintható tárlatokkal a Budapest Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma, majd a szentendrei Skanzen jelentkezett az 1990-es években. A Szépművészeti Múzeum volt az első 2005-ben, mely kifejezetten az időszaki kiállításához (A fáraók után – a kopt művészet kincsei Egyiptomból) kapcsolódóan rendezett tapintható tárlatot. A múzeumnak az ezt követő években több ilyen kezdeményezése is volt, mely mindig igazodott az éppen aktuális időszaki kiállítás témájához. Ezeken a tárlatokon a kiállítások vakok és gyengénlátók számára is „láthatóvá” tétele volt a cél.

Az első tapintható tárlatok az aktuális főkiállításoktól elkülönítve, önálló kiállítótérben kaptak helyet. A fizikaivak1.JPG akadálymentesítés során figyelni kellett rá, hogy az installációk és a kiállítási tárgyak ne akadályozzák a látogatókat a szabad mozgásban, a javasolt haladási útvonalat pedig vezetőszőnyeg, máskor vezetőperem jelezte. A kiállított tárgymásolatok a főkiállítás anyagának reprezentációját szolgálták, emellett fontos szempont volt a formai és anyagi sokféleség, hiszen a látogatók kézbe vehették a tárgyakat. Az évek során az is kiderült, hogy a látássérültek azt is szeretik, ha egy tárgy „válaszol” nekik, egy fedeles dobozba tett, kivehető tárgy például sokkal izgalmasabb egy statikus mellszobornál.

A tárgyak mellett Braille-írással készült tárgyfeliratok segítették a tájékozódást, emellett lehetőség volt audio-guide rendszerben hozzáférhető hanganyagok elérésére. Ennek legmegbízhatóbb formája az volt, amikor a látogatóknál lévő készülék a tárgyak feletti jeladóra reagálva mindig az adott tárgyhoz tartozó információt játszotta le, így az illető annyi időt tölthetett el a tárgynál, amennyit akart. Természetesen lehetőség volt tárlatvezetést kérni, ilyenkor a múzeumpedagógus mondta el a vonatkozó információkat, míg a látogatók kezükbe vehették a tárgyakat. Bár ezek a tárlatok elsősorban a látássérülteknek készültek, a látogatók többsége mégis a látók közül került ki, mivel a sokan vágynak arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek a tárgyakkal, megtapinthassák őket, amit egy igazi kiállításban nem tehetnek meg.

A múzeum 2007-ben már egy olyan integrált tárlattal állt elő (…és akkor megérkeztek az inkák. Kincsek a spanyol hódítás előtti Peruból), ahol a tapintható tárgyakat a főkiállítás területén helyezték el. Ez a látók számára is egy újfajta élményt adott, ráadásul a látássérülteknek és kísérőiknek nem kellett egymástól elszakadniuk, közösen ismerhették meg a kiállítást.

vak4.JPGA múzeumpedagógiai foglalkozások is a legtöbb esetben a hallásra és a tapintásra építenek, de olykor az ízlelésnek és a szaglásnak is jut szerep. A szentendrei Skanzen Néprajzi Látványtárának Tapintható Tárlatában tartott speciális foglalkozások során például a látogatók a tárgyak kézbevételén kívül megízlelhetik a kenyeret, megszagolhatják a különböző mosószappanokat stb. Az interaktív tárlat végén pedig mindenki leíró kartont készíthet a kézbe vett tárgyakról, Braille-írógéppel.

Siketek és nagyothallók
A látássérültektől eltérően a siketek a mindennapi életben nem mutatnak feltűnő eltérést az érzékelésben. A kiesett hallás szerepét a többi érzékszerv veszi át, a siketek vizuális emlékezete például sokkal jobb, mint halló társaiké. Az önálló múzeumlátogatás szempontjából alig tekinthetők fogyatékosoknak, hiszen a kiállítások döntő többsége képi ábrázolás útján nyújt információt, így a hallássérültek tökéletesen eligazodnak a kiállítótérben.

Természetesen, ahogy a látássérülteknél sem, itt sem egyforma mértékű mindenkinél a halláskárosodás. Ám a hallás teljes hiánya vagy súlyos sérülése a beszéd elsajátításának zavarát eredményezi, a kommunikáció így sokszor nehézkes. Ha ez a probléma már kisgyermek korban fennáll, az ingerszegénység miatt a személyiség merevvé, a figyelem dekoncentrálttá válhat. Emellé társulhatnak egyéb fogyatékosságok. Ezt a múzeumi kiállításokon és foglalkozások során figyelembe kell venni! Hiszen ha a hallássérült látogató kommunikálni szeretne, a múzeumnak biztosítania kell a minél teljesebb körű tájékoztatást és információátadást. Hallássérült emberrel pedig nagyon nehéz kapcsolatot teremteni, ha nem ismerjük a megfelelő technikákat.

A hallássérültekkel különböző módokon teremthető meg a kommunikáció: beszéd útján (hallókészülékkel), szájról olvasással, írás vagy jelnyelv segítségével. Szinte mindegyik módszernek feltétele, hogy a hallássérült ember folyamatosan nézze azt, akivel kommunikál, ezért a múzeumban a tárlatvezetőknek ügyelniük kell arra, hogy mindig a látogatók felé fordulva, lassan, érthetően artikulálva beszéljenek, miközben testbeszédet és szemléltető eszközöket (tipikus tárgyak, videofilm stb.) is alkalmazhatnak. A tárlatvezető dolgát nagyban megkönnyíti, ha a hallássérült csoporttal jelnyelvi tolmács is érkezik, de ez esetben is ügyelni kell arra, hogy a csoport, ne pedig a tolmács felé fordulva beszéljen.

A múzeumi foglalkozások során (pl. a Skanzenben) a jelnyelvi, vagy a hallásmaradvánnyal rendelkezők számára az erős artikulációval történő tárlatvezetést rövid gyakorlatok, szerepjátékok, a tárgyakkal való ismerkedés és kézműves foglalkozások szakítják meg. Ezeket gyakran eredendően siket vagy nagyothalló foglalkozásvezetők tartják. A foglalkozások a tudás elmélyítését is szolgálják.

Nagyon fontos, hogy a fogyatékkal élőknek szóló foglalkozások előkészítésében és megvalósításában együtt kell működni mindazokkal, akiknek a program szól, valamint a fogyatékkal élők érdekképviseleteivel, hogy a speciális igények felmérésével az akadálymentesítés és a tudáshoz való hozzáférés biztosítása minél előbb megvalósulhasson azokban a múzeumokban is, ahol ez idáig váratott magára.

Forrás: MÚZEUMISKOLA 4. „Érted?! – Értem!?” Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat múzeumainkban? Szentendre, SZNM-MOKK, 2009.

A fotók a Bihari Múzeumban készültek - Berettyóújfalu, Kálvin tér 1. Készítette: Szűcs Endre.

Fazekas Eszter

--> komment
Vissza a lap tetejére
süti beállítások módosítása