Muzgo

I. rész, amelyben megtudjuk mire számíthatunk

Kezdjük egy disclaimer-el: vendégposzt(ok)ról van szó, a szerző nem a Muzgo állandó stábjának tagja, hanem művészettörténész. Az ELTE párhuzamosságainak köszönhetően azonban egyben muzeológus is, és a beszélgetés egyik moderátora. A cikksorozat részben egyértelműsítés, kiegészítés azoknak, akik hősiesen végighallgatnak másfél óra tömény „szakmázást”, ráadásul végignéznek 25 perc videót, másrészt pedig azoknak is információt nyújt, akiket ennyire azért nem érdekel ez a dolog.

Maga a beszélgetés egy egyetemi kurzus záróeseménye volt.[1] A moderátorok is mind egyetemi hallgatók – ebből is adódnak bájos bénázásaink is. A kulcsmotívum pedig, ami egybentartotta volna rengeteg széttartó szálat, a (kulturális) városfejlesztés. Ez a fősodor azonban már csak az igazán éles szemű beavatottaknak tűnhet fel...

Képzeljünk el egy halmazábrát: vegyük a városfejlesztést, és különösen az ún. Andrássy-negyed eddig legmarkánsabban körvonalazódott projektjét, a MúzeumLigetet közös metszetnek. A két nagy halmaz pedig az oda tervezett Magyar Építészeti Múzeum és a bennfoglaló negyed mint urbanisztikai jelenség. Ennek megfelelően az első beszélgetést (ez egy kis eufemizmus, tulajdonképpen monológok sorozatát) a Múzeum múltjával−jelenével−jövőjével[2] leginkább kompetens Ritoók Pál és Szemerey Samu, a Kortárs Építészeti Központ kurátora folytatták le. És hogy miért ők? Nyilván Ritoók Pál részvételét nem kell megmagyarázni,[3] Szemerey Samut viszont a szakmára figyelő (vagy csak kiállításra, építészeti happeningekre járó) kedves közönségnek nem kell bemutatni.[4] Ha már más ötlet nem lett volna, abban a kérdésben mindenképpen értő felszólaló lett volna, hogy milyen lehet(ne) egy ideális Magyar Építészeti Múzeum.

DE volt más ötlet: mint kiderült, a Kortárs Építészeti Központ – ahogy az egy rendes, proaktív civil és szakmai szervezethez illik – önként és dalolva felajánlotta, hogy fórumként szolgál, ha van rá igény, hogy lefolytassa az új közgyűjteményi együttesbe tervezett új Múzeumról szóló szakmai vitát, amely a nyilvánosság felé is nyitott. Ugyanis Baán László – a művészettörténészek lassan hivatalos mumusa, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, a MúzeumLigetért akkor még felelős kormánybiztos [lábjegyzet: Bréking Nyúz: dr. Baán László kormánybiztosi megbízását ugyan visszavonták, de a kormány továbbra is kiemelt fontosságúnak tartja a projektet.] – felkért hat kvázi hivatalos szervezetet, hogy alakítsa ki a koncepciót.[5] Tehát a Kortárs Építészeti Központot nem. Bár más muzeológiai vagy művészettörténeti szervet sem, ami azért egy szemöldökráncolásnál többet érdemel, ha már egyszer a jelenlegi múzeum alapításánál tulajdonképpen magától értetődő volt, hogy építészettörténészek (legyenek építészek vagy művészettörténészek) kezelik a gyűjteményt. A legutóbbi időkben pedig – egészen a decemberi elbocsátásokig – szinte csak művészettörténészekből állt a múzeum személyi állománya.[6] Bár ha jobban belegondolok, az is kérdéses, hogy ha már bizottságosdi, akkor az üdvözítő megoldás az lett volna, hogy a kijelölt bizottság tagjai minél többen legyenek...

Az épített környezettel foglalkozó terepen, piacon a két intézmény lehetőségeihez mérten jól működik együtt. Legalábbis mondjuk így: a Múzeum főként anyagot és tudást szolgáltat, és olyan kiállításokat szervez (jellemzően ki),[7] amilyeneket a lehetőségei megengednek. De az építészeti közéletet nem bolygatja, mert nem is érzi feltétlenül feladatának.[8] A Kortárs Építészeti Központ pedig a szakmai közegben és a nyilvánosság előtt egyaránt inkább az aktív, kezdeményező szerepvállalásban hisz, és inkább kiegészíti a Múzeum tevékenységét, mintsem konkurál vele. Az építészeti központok (merthogy kettő is van, a másik a FUGA)[9] teljesítenek olyan feladatokat, amelyeket egy archív anyagot kezelő, mindig is forráshiányos múzeum eddig nem tudott megtenni. Ritoók Pál nem is titkolja, hogy emellett is van helye az önkritikának, de inkább örül az új szakmai platformoknak.[10]

Egy igazán egyértelmű közös pont pedig remekül rávilágít a két intézmény különbségére: az, hogy hogyan élik meg a helyszínnélküliséget. A muzeológusok rettegnek a költözéstől és az újabb állami költségcsökkentések lehetőségeitől. A végromlás virágainak illata lengi körbe a Mókus utcát, hogy mégis mi lesz az anyaggal, hol lehet ha már nem is bemutatni, de legalább tárolni, fenntartani és kutatni. Ezzel szemben a Kortárs Építészeti Központ kuratóriumi csapata javarészt kihívást lát ebben a helyzetben: a programok szervezéséhez 2009 óta az is hozzátartozik, hogy pontosan ki kell találni hol–mikor–kiknek-a-segítségével. Nekik már megvan a brandjük, amit ügyesen tudnak használni, a Múzeum azonban egyelőre nem tudott ilyet felépíteni, még ha szeretett volna is.

És hogy mi lett a végszó ebben az egységben? A homályos jövőbe ívfényt húzó szimpóziumsorozat terve azért reményt keltő. Még akkor is, ha legalább teoretikus szempontból kristályosodik ki, hogy milyen kellene, hogy legyen egy működőképes, hazai terepre kitalált Magyar Építészeti Múzeum. Ha egyszer eljönne a Hosszú Távú Stratégai Cél ideje vagy legalább eljutna a projekt egy jó pályázatkiírásig.

Viszont már kutatásokkal is bizonyították, hogy ha az ember csak messzire néz, olykor figyelembe nem vett következményekbe botlik. Távoli párhuzam, de Pallai Katalin „Budapest-modell”-je is valami ilyesmihez hasonlítható: a kulcsszó a stratégiai reáltervezés.[11] Stratégiai, meg tervezés, pláne reál, hajaj... Így egyben azt jelenti, hogy a szakmai alapon álló szakembereknek be kell látnia a pénzügyi keretek adta lehetőségeket, azaz a szakmai és pénzügyi meggondolásokat össze kell hangolni. Ha az ember belegondol, felmerül a kérdés, hogy mi ebben az új, ez eddig nem így volt? A valóságban azonban az urbanisztikai felfogás érdekellentétben áll az urbanisták hosszú távú terveivel (igen, tényleg). Ez a látszólagos ellentét úgy oldható fel, hogy belegondolunk abba: a rendszerváltás előtti időktől kezdve a szakemberek ösztönszerűen halmozták a projekteket, ideális hálózatot és teljes szolgáltatást, optimális városszerkezetre vonatkozó igényeket prognosztizáltak azzal a beidegződéssel, hogy ha minél több tervet adnak be, annál nagyobb esély van arra, hogy egy-egy javaslat megvalósuljon. Erre azonban a politika nem a tervek lépésekre bontásával felelt, hanem konkrét, reális, végrehajtható projekteket keresett a források mértékéig, akkor is ha az csak a teljes rendszerbe illett volna. Ez pedig átvisz bennünket a második beszélgetéshez.

II. Az Andrássy-negyed és előzménye, űrállomással

Kezdjük az alapokkal: kik a beszélgetők és miért őket hívtuk meg. Felszólalási sorban haladok, hogy a hangokat is lehessen azonosítani (az első hang az egyik moderátor, Fehér Gábor).
A negyedekre vonatkozó kérdésére Janesch Péter válaszol a hangfelvételen. Ő azért is ideális alany az ilyen típusú kérdezősködésre, mert van tapasztalata az ilyen már-már makroszintű tervezéshez: az előző kormány saját célra rendelt negyede, a Kormányzati Negyed többlépcsős pályázatában maga a minisztériumi épületkomplexum nyertes csapatának vezető tervezője. Az utolsó pillanatban azonban lefújták a tervet, de már az is némi aggodalomra adott okot, hogy a komplett urbanisztikai terveknek alapjául egy merőben más felfogású pályázat nyert a második lépcsőben. Innentől kezdve inkább megnyugvás, hogy ez az egész projekt nem jött létre semmilyen formában.

A kettős közigazgatás (van fővárosi és kerületi vezetési szint is) és a városi közigazgatás bemutatásába Bojár Iván András száll be, aki részt vett a városvezetésben, így belülről ismeri a rendszert, mint városarculati tanácsadó. Végzettségét tekintve művészettörténész (bár saját bevallása szerint ennek nem sok köze van ahhoz, hogy megbízást kaphatott). Aktív mozgalmár is: a Szeretem Budapestet mozgalom alapító elnöke; de talán a legjobban arról ismert, hogy az Octogon folyóirat főszerkesztője.

Kovács Dániel első hosszabb felszólalása lényegesen később történt; a kissé kaotikus megnevezések valamint a Szépművészeti Múzeum bővítésének és az Andrássy-negyed előkészítésének misztikusnak tűnő kapcsolata közt vág rendet. Az egyértelmű és kompakt felszólalásait részben annak köszönhetjük, hogy a hg.hu főszerkesztője mint (főként legújabb kori) építészettörténetet kutató művészettörténész. Emellett a Kortárs Építészeti Központ kurátora és mint elkötelezett ismeretterjesztő wikipédia szerkesztő is. A beszélgetés leírásba csak azután mennék bele, hogy leírtam az összekötő kapcsot, amelyből a szálak szétfutnak – ehhez pedig pont Kovács Dániel felszólalása és cikke illik:
Az Andrássy-negyedet, mint kulturális tengelyt, Szőcs Géza (most már volt kulturális államtitkár) több mint fél évvel azután vezette elő egy Baán Lászlóval tartott közös sajtótájékoztatón, miután a Szépművészeti Múzeum bővítését lefújták. Ebből az derül ki, hogy:
„A Kormány 2011 februárjában kezdeményezte egy új múzeumi negyed koncepciójának kidolgozását. A kulturális ágazat Andrássy negyed néven átfogó, a főváros jövőjét is meghatározó kulturális városrendezési és városfejlesztési koncepcióra tett javaslatot. Az előzetes elképzelés irányait, és annak részeként az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes (MúzeumLiget) megvalósítását a Kormány 2011. október végén jóváhagyta. [...] Az új múzeumi negyedben elhelyezésre kerülő intézmények végleges körére tett javaslatot 2012. június 30-ig kell benyújtani a Kormánynak, s az ott jóváhagyott intézményekre vonatkozóan az építészeti tervpályázat elkészítésének határideje 2013. szeptember 30-a.”[12]

Maga az Andrássy-negyed koncepciója lóg a levegőben, igazából azt, hogy hol lesz vagy lenne a helye, hivatalos forrásból nem nagyon lehet megtudni (én egy blogból szedtem a képet), Janesch Péter későbbi bonmot-ja pedig nagyon ül, hogy ugyan egy vonalból mégis hogyan lesz negyed.

Forrás: városépítő blog

Egyébként a Magyar Nemzet építészeti blogja még 2011 végén építő, pozitív javaslatként mutatta be. Ebben megjelent egy–két hasznosítási terv is:
„az Andrássy úti MÁV székház ma üresen áll, lehetne Néprajzi Múzeum. A Bajza utca sarkán van egy gyönyörű Bauhaus épület, az „Operaénekesnő háza”, amit legutóbb a Belügyminisztérium irattárként használt. Vasúttörténeti Múzeum lehet a régi Hargita expressz kocsiszínjeiből. A Dózsa György úti remizből lehet Modern múzeum, a Schiffer villát pedig a Vám- és Pénzügyőrség használja, és bár senki nem irigyli el tőlük, azért az épület többre hivatott.”
A negyednek az egyetlen félig-meddig kézzelfogható ötletcsomagja, a MúzeumLiget már előkészítés fázisban van, van gazdája és van is benne valami koherencia. Mint ahogy előzménye is, csak a koncepció utazik téren és időn át: már Janesch Péterék kormányzati negyed tervének bedőlése után, annak majdnem a helyére, a Nyugati pályaudvarba tervezte Finta József, akkor még Múzeumi Negyed néven. Ugye ez volt 2009-ben (amikor a Fidesz−KDNP Budapest programjába került), majd 2011-ben „a februári kormányhatározat kommunikációjában szerepelt, hogy a kormány nem a térszint alatt, hanem fölötte, egy tágabb fejlesztés keretében képzeli el a Szépművészeti bővítését. Ezt követte fél évvel később a döntés az új múzeumi negyedről és a kormánybiztosi kinevezésemről.” - mondta Baán László, a MaNcsnak. Ez a kinevezés pedig magával hozta az Andrássy-negyedet, és a két legnagyobb magyar művészeti közgyűjtemény összeolvasztását. Ez a felülről jött döntés aztán tematizálta a szakmai közbeszédet (na igen, múzeummal nem lehet bekerülni a hetes híradóba...), én pl. még nem olvastam olyan cikket, amelynek írója ezt jó ötletnek tartotta volna.[13] Még egy kis lázadást is kicsikart az amúgy meglehetősen béketűrő szakmából.

Kovács Dániel a beszélgetésben el is magyarázza hogyan kellet volna kinéznie a negyed-projekt felépítésének, majd ezt sokkal később Szalai András egészítette ki, aki egyszer csak elunta a csendes nézőtéri hallgató szerepét az első sorból.
Kovács szerint képzeljük el mondjuk a 2001 Ürodüsszeia űrállomását 

Kép forrása: origo.hu

az egyik karika a társadalom, a másik a vezetés. A kettő között ott van a szakma. Normál esetben középről sugárzik ki az ötlet, hogy kellene egy ilyen múzeumnegyed, mert az jó. Ezt a szakma elfogadtatja alul és felül. A mi társadalmi képünk a vezetés szerint azonban jelen pillanatban kb. így nézhet ki:

Kép forrása: FreakingNews.com

És nagyjából a vákuum látszik a legjobban közöttük.
Szalai a modellt egy picit másként gondolja működőképesnek: először legyen a területnek, a negyednek egy identitása (ez jellemzően alulról, történelmi úton alakul ki), majd ezt felismerve lendítsék tovább, hogy bizonyos karakán profilra épített, „brandingelt” sűrűsödés keletkezzen belőle. Ehhez pedig idő kell, nem pedig ukázba adott kormányhatározat, aminek szoros határideje és határozott, eltéríthetetlen iránya van.

Eddig a konkrétum, ami nagyjából szorosan a tárgyhoz köthető. Most pedig jöjjön a hard-core része a dolognak: a mögöttes szándékok kifejtése, a nagyobb keret, azaz a városfejlesztés. (Ebben a kérdéskörben moderátorként elvesztettük a gyeplőt és borult az előre megtervezett kérdéssor, de beszélgetés született; igazi látlelet minden szempontból (még a vitakultúránkról is).

III. Második beszélgetés második rész, mi köze az urbanisztikának egy kávéhoz és egy gyömbérhez egy presszóban?[14]

Kép forrása: Studio Metropolitana, studmet.hu (2012. ápr.-ig volt elérhető)

Ezen a ponton kétfelé indulok: jelszavaink valának kulturális és/vagy kreatív városfejlesztés és közigazgatás, participációval. Merthogy nemcsak az a véleménykülönbség alapja, hogy milyen iránya legyen a városfejlesztésnek, hanem az is, hogy milyen közigazgatási kerete legyen, kik és hogyan döntsék el az irányt: azaz van-e helye a bázisdemokráciának vagy sem.

Kezdjük az egyszerűbbel, a városfejlesztés irányával.
Ez a beszélgetésben a városfejlesztés keretével kapcsolatban merült fel, mert Janesch Pétertől ugyan azt kérdeztük, mi a negyed, hogyan jön létre, de a kurta válasz (egy brand, egy lufi, és mindig csak a nagyot gondolásig jutunk el) után azt kezdte ecsetelni, hogy akik felelősek azért, hogy létrejöhessen egy ilyen komplex beruházás, azok nem alkalmasak a feladatra, maga a rendszer nem alkalmas rá. Bojár Iván András folytatta a városvezetés ekézését, ahogy azt már régóta teszi, de most nem azt fejtem ki, amiben egyetértenek, hanem amiben nem: Janeschsel ellentétben Bojár az ún. ikonikus jövőképű, avagy vízión alapuló városfejlesztés szószólója. Ennek teljesüléséhez az kell, hogy legyenek ikonikus épületek (lehetőleg sztárépítészek munkái, nemcsak az építészek egocentrizmusa, de az ingatlanbefektetők miatt is); legyen átfogó vízió – ezek eredménye pedig a városmárka és az erős identitás. A vízió az ikonokat a városfejlesztés keretébe illeszti. Hogy a keretek megváltozhassanak, elkerülhetetlen a teljes szerkezeti átalakítás, amihez szükséges egy központi koordináló szerv létrejötte, mint az 1948-ban megszűnt Fővárosi Közmunkák Tanácsa.[15] Bojár ebben a kontextusban üdvözli a lehetséges múzeumnegyedet,[16] de hogy ez a környezet létre is fog jönni a negyeddel együtt, azt már nem igazán hiszi. Ezt a hasadást – mást mond a szakértelem súgta álláspont, mint a realitásérzék – Szemerey Samu is megerősíti a beszélgetés végén, akkor is, ha a vizionárius, hosszú távra tökéletesen megtervezett városfejlesztést egyébként meghaladottnak tartja. Bár abban megegyeznek, hogy lejárt az ideje a mérnökök egyeduralmának, de erről később.

A másik – a nem ikonikus városfejlesztés – pedig az ún. absztrakt fejlesztés. A modell lényege, hogy egy absztrakt fogalmat tűzünk ki célul, például, hogy legyen a város élhető, és ezt alkufolyamatokon keresztül próbáljuk elérni. Ennek a „rejtett brandnek” a híve Janesch Péter (és többek között Szalai András vagy Wesselényi-Garai Andor, akinek a cikkéből ismertetek).[17]

A másik kulcsszó, amit az utóbbi időben reptetni szokás, a kreatív város. Hogy mi is ez, és mi köze a városfejlesztéshez, azt Bojár Iván Andrásból próbáltam egy furmányos kérdéssel kihúzni. Azonban megneszelhette a hátsó szándékot, és hárította a választ Szemerey Samura (aki azonban akkor még nem szállt be a partvonalról).
Először talán magával a kreatív iparral jöjjünk tisztába, amelyet a városfejlesztéssel be akar vonzani egy wannabe kreatív város: azt, hogy milyen cégek alkotják, többféleképpen meg lehet határozni: vagy aszerint, hogy milyen tevékenységet végeznek; vagy aszerint, hogy a „terméküket” szerzői jogok védik vagy sem. De a művészektől és dizájnerektől kezdve az építészeken és mérnökökön át a szoftverfejlesztőkig terjed a skála. Egyébként ezt az iparágat érintette a legkevésbé a válság, és külföldi kutatások szerint a versenyképesség fő előremozdítója a CCI (a Kreatív és Kulturális Ágazatok angol rövidítése), attól függetlenül, hogy relatív kis súllyal rendelkezik a gazdaságban. A hatása viszont jóval nagyobb: viszonylag kis előállítási költsége van, az új innovációk pedig piac- és exportképesek (annak ellenére, hogy a kultúra egyébként nagyon is helyspecifikus). Röviden: tulajdonképpen ez a tudás piacosított formája. És hogy nem csak itthon nincs a művészettörténésznek sok hatása a társadalomra (ahogy azt Kovács Dániel vázolja), jól mutatja, hogy a Studio Metropolitana tanulmányában[18] a definíció tisztázásánál a kb. tíz meghatározásból csak egyben szerepel a művészettörténet (bár az építészek és közemberek kommunikációja is elég egyoldalú). Az ipar fontosságát jól mutatja, hogy statisztikai adatok szerint azok a városok vagy régiók növekednek a legjobban, ahol a legtöbb alkotóerő koncentrálódik (3T – tehetség, technológia, tolerancia). Ebből az következik, hogy a kreatív osztály a versenygazdaság első számú motorja.
És itt jön a képbe a városfejlesztés, merthogy a kreatív emberek igénye egy várossal szemben jóval magasabb az átlagénál: a kultúra−szórakozás−kikapcsolódás szentháromságra kell nagyon odafigyelni, ha valaki hasznot akar húzni belőlük, mert ugye aki kreatív akar maradni, annak változatos külső impulzusokra van szüksége.
Ugyan Bojár kreatív+város+fejlesztés kérdését nem vette magára, de Szemerey Trafóban elhangzott előadása adhat némi támpontot, nagyjából mit válaszolt volna, ha még mindig kint ül az üvegasztal mögött:
„A kilencvenes években divatossá váló városfejlesztési koncepciók a kreatív iparágakban látták a jövő legdinamikusabb fejlődési irányát: eszerint azok a városok, amelyekben a különféle területeken tevékenykedő alkotók támogató és inspiráló környezetre találnak, az ott működő cégek növekedését saját fejlődésükben is hasznosítani tudják.
[...] A gazdasági válság első hullámát nem kis mértékben az ingatlanspekuláció indította el – ugyanaz a spekuláció, ami Európa kulturális intézményeinek és múzeumainak rég nem látott megújulását hozta el az elmúlt két évtizedben. A bedőlő fejlesztési programok a kreatív város koncepcióit is megtépázták – a kulturális iparágak már nem egyértelműen a könnyű és gyors hozamok területei. Gazdasági és várospolitikai jelentőségük ugyanakkor elvitathatatlan, és így kulcsfontosságú, hogy a csökkenő források olyan helyekre kerüljenek, amelyek hosszú távon képesek megsokszorozni a rájuk fordított összegeket.”

Egyébként Budapest meglepően előkelő helyen szerepel ebben a szektorban, kb. a hollandokkal vagyunk egy polcon. Legalábbis 2010-ben még így volt (annak ellenére, hogy kimondottan kulturális városfejlesztési projekt eddig egyedül a CET „sikersztorija”). Lazábban kapcsolódik, amit 2005-ben Inkei Péter az éppen nyilvánossá vált Budapest2010 tervről írt.[19] A bevezetésben szerepel a Palmer-jelentés, amelyet azért kellett kiadni, mert az egész Európa Kulturális Fővárosa programsorozat egyfajta kulturális városfejlesztési verseny lett, olyannyira ráfeküdtek a pályázók a témára. A szigorított irányelv pedig inkább az Európai Uniós PR-ra fektette a hangsúlyt. Mondhatnám természetes, hogy a budapesti programanyag ezt nem nagyon vette figyelembe.

És akkor jöjjön a másik kulcsszó kifejtése, a feketeleves. A budapesti városfejlesztés közigazgatási kerete finoman szólva is katasztrofális. Ezt rögtön a beszélgetés elején szépen körbe is írta minden szereplő, Janesch Péterrel az élen.[20] Bár a végső céllal, iránnyal nem teljesen értenek egyet, Bojár Iván András ikonikus városképe is egy jobb és gyökeresen más közigazgatással működne csak, amelyre mindketten vágynak: egy szervezett, és magas szinten működő városvezetési struktúrát. Szerintük maga a rendszer nem képes túllépni a helyi érdekeken. Ez egy sokszor hangoztatott és igen régi sérelem a szakmai körökben: Budapest kettős közigazgatással „működik” a rendszerváltás óta, a kerületek polgármestereinek jogkörébe jóformán semmilyen befolyása nincs sem a főépítésznek (már amikor van), sem semmilyen várostervezési szándéknak. Ennek megváltoztatása pedig két óriási akadályba ütközött, amiből a bürokratikus megszűnt a kétharmados parlamenti többség létrejöttével. A politikai azonban valószínűleg sosem fog: a pártok (mind!) egyes képviselői attól a hatalomtól, amelyet ezzel a rendszerrel a kezükbe kaptak, valószínűleg csak egy kataklizmatikus esemény hatására fognak megválni. De ami nem megváltoztathatatlannak tűnő magyar balsors, az az, hogy először teoretikusan kellene végiggondolni, hogy ki vegyen részt abban a vitában, hogy merre menjük, mit csináljunk?

Ezt finomabb körökben (és komolyságára figyelmet fordító tanulmányokban) participációnak hívják. Itt aztán tényleg meghasad a szakember elméje („miii, a mai Magyarországooon??? Na, neeem”). Pedig ez egyébként nem is olyan elvetemült ötlet, merthogy az eredeti Genfi modellt, ami a hatvanas években alakult ki, egész hamar átvette a magyar szabályozás is, csak hát megint nem úgy és arra használták, amire kellett volna, és a végén rásütötték, hogy az egész hülyeség. Erre hoz egy hasonlatot a Studio Metropolitana tanulmányban[21] annak szerzője, Ongjerth Richárd: ezt a dolgot úgy kell elképzelni, mint a családjogi törvényt: attól, hogy van egy jó szabályozás, még nem fog minden magyar háztartás a boldogságtól szétrepedni. Merthogy ugye dolgozni kell vele, meg tisztességesnek kell lenni, amit nehéz beleírni a törvény betűjébe: először is a lakógyűlésnek nem feltétlen muszáj arról szólnia, hogy „de a Kovács is odapisilteti a kutyáját” vagy, hogy „nekem erre nincsen pénzem”. Hanem mondjuk, akik fejleszteni akarnak, azok kitalálják, miként lehet ezt felvezetni olyan embereknek is, akik amúgy finoman szólva nem túl elkötelezettek a szakma felé; ki kell találniuk, hogyan vegyék rá őket, hogy eljöjjenek és legyen releváns véleményük (úgy hogy ezzel ők nem fizetésért, munkaidőben foglalkoznak). Másodszor pedig ehhez a dologhoz szinte teljes transzparencia kell, a fejlesztő, tehát többnyire a helyi képviselő irányából is, és a miértekre nem lehet azzal felelni, hogy „mert a kivitelező tesz nekem egy kis szívességet, hogy ő csinálhassa háromszor annyiért”.

A participáció Janesch Péter szerint nem működhet, mert a demokrácia önmagában nem minőség, és eljön a kor, amikor szembe kell nézni vele, hogy a városfejlesztés egy olyan helyzet, amikor meritokratikusan[22] kell eljárni. A jól csengő kifejezés Bojár Iván Andrástól származik, aki nem egészen ért ezzel egyet. Szemerey Samu sem, de őt Szalai András javítja ki. Az pedig egy mellékszál, ami bennünket mint kérdezőket érdekelt: hol van ebben a „cirkuszban” a művészettörténész helye? Erre azonban konkrét választ nem kaptunk, csak javaslatokat, hogy mit is kezdhetnénk magunkkal, pl. Szemerey Samu és Bojár Iván András mint rezidens kapitalisták úgy gondolják, itt az ideje, hogy a művészettörténészek elkezdjenek vállalkozni, és feladják kissé dzsentrisztikus hozzáállásukat. (Ebbe viszont már tényleg nem megyek bele.)

Visszatérve a városfejlesztésre, a véleménykülönbségek ellenére egy dologban mindenki egyetért: szervezettség és sokoldali szakértői kommunikáció mindenképpen szükséges, egy jól működő gépezet, amelyik a megszabott irányt végig tudja vinni, meghallgatja, elbírálja, és megfelelően beépíti a különböző tudományterületek és érintettek érdekeit. Ehhez pedig egy dolog mindképpen kell: IDŐ. Akár megnyugodott, olajozott demokráciához kellő idő, akár annak az ideje, hogy nem egy neo-felvilágosult abszolutizmus próbálja rávenni az embereket a normális gondolkodásra, és nem feszélyez az, hogy mindent agyonszabályoznak, mert nem kell. De leginkább az arra szánt idő kellene a legjobban, hogy a kutatáshoz, rendbetételhez, működőképességhez teremtődjenek meg a feltételek. Ezek csendes, szinte láthatatlan fejlesztések, nem olyan jól körberágcsálható, örökké bevethető gumicsontok, mint a nagyberuházások. Mondok egy példát: mire áldozzunk 300 millió forintot, egy gigamúzeum pályázatának előkészítésére, vagy arra, hogy ne omoljon össze a létező múzeumhálózat? Melyik látványosabb? És melyikre ad pénzt az Európai Unió?
Ugye.

És mi a végszó?
Egy gyors körkérdés szerint ennek a projektnek a pozitív végeredményét egy szakember sem látja, maximum a hátramaradó rossz szájízt. De reménykedni még lehet, mondjuk egy jó tervpályázat kiírásában.

Németh Nóra

[1]Maga a kurzus a hazai múzeumi intézményrendszerről szólt, az oktató Szőke Annamária, a moderátorok Kiss Dóra, Mártonffy Melinda, Fehér Gábor voltak rajtam kívül, mind művészettörténet mesterszakos hallgatók.
[2] A Múzeum 1968 óta működik, fenntartója a mindenkori műemlékvédelemmel foglalkozó szerv (jelenleg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH), amelynek szervezeti felépítésében a tudományos főosztályhoz van rendelve, a Hivatal többi gyűjteményével együtt). Kifejezetten nyomorúságos helyzetben van: 1987 óta rendelkezik a Mókus utca 20. alatti – aprócska, kiállítások megrendezésére alkalmatlan – épülettel, és raktárhelyisége van a Talpas utcában. Eddig több épület is felmerült már, amely alkalmas lenne a Múzeum céljaira, de pénz hiányában ez sosem jött össze.
[3] Ritoók Pál régóta dolgozik a Múzeumban, 2011-ben három hónapig igazgatója is volt, majd a KÖH szervezeti átalakításai miatt jelenleg gyűjteménykezelője és egyetlen teljes állású dolgozója a múzeumnak.
[4] A KÉK kiáltványa ; Szemerey Samu a szakmai közélet frontvonalában: az általa moderált programsorozat, a mindig sok embert megmozgató Tálaló, és Magyarország egyetlen építészeti napilapja, az Építészfórum szerkesztése 2003 és 2006 között
[5] „Dr. Baán László kormánybiztos, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója közreműködésre kérte fel Noll Tamás elnököt a 1326/2011-es Kormányhatározat [a kormányhatározat megállapítja a kormánybiztos feladatát, amely: „a budapesti Ötvenhatosok terén kialakítandó új, nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójának kidolgozása, megvalósításának és építészeti tervpályázatának előkészítése, kiemelt figyelemmel a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeinek újraegyesítésére.”] végrehajtásában, azaz az új múzeumi negyed koncepciójának kidolgozása és az ehhez kapcsolódó 2012 nyarán esedékes kormánydöntés előkészítése érdekében az Építészeti Múzeumnak a múzeumi negyedben történő esetleges elhelyezésére vonatkozó koncepció kidolgozásában. A felkérést az Építészeti Múzeum, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Építész Kamara, a Magyar Építőművész Szövetség, a BME Építészmérnöki Kara és a MOME Építészeti Intézetének juttatták el azzal a kéréssel, hogy a koncepciót közösen dolgozzák ki.A koncepciót/programjavaslatot 2012. április 30-ig kérik. Felelősnek Rostás Zoltán projektigazgatót jelölték ki, aki a koncepció kialakításáért és a közös munkában történő kapcsolattartásért felel.” A hír megjelent a Magyar Építészeti Kamara honlapján.
[6] Igazi határterületről van szó, de ha az előzményeket is nézzük, még cifrább a kép: a gyűjtemény előzménye a Magyar Mérnök Egylet (1871-ben lettek Magyar Mérnök-és Építész-Egylet) anyaga volt. Ez a korban alakult hasonló múzeumkezdeményeknek megfelelő tendencia, az európai építész múzeumoknak is általában hasonló törzsanyaguk van (tehát jórészt építészek hagyatéka, ajándékai; amiben lehet terv, makett, modell, könyv és fotó is). Magyarországon ott kapott gellert a történet, hogy az 1935-ben megalapított Országos Magyar Műszaki Múzeum 1943-ban Kassán nyílt meg újra immár Csehszlovákia részeként (abban a pár hónapban került oda, amikor Magyarországhoz csatolták a bécsi döntés után, majd évekig becsomagolva állt). Azóta is ott van, hozzáférés nélkül; egyre romló állapotban. A II. vh. után folytatódott annak az igénynek a hangoztatása, hogy legyen építészeti múzeum, amiből két szaktekintély – egy művészettörténész, Zádor Anna és egy építész, Rados Jenő – harcolta ki az országos gyűjtőkörű intézmény megalapítását. Az azóta eltelt időkben vegyesen szolgáltatott a két szakma munkatársakat, de Bugár-Mészáros Károly építész vezetése alatt már csak művészettörténészek dolgoztak tudományos munkatársként.
[7] Bár jó „leányvállalatként” általában az Örökség Galériában rendeznek tárlatokat
[8] Példa az együttműködésre: „A Bauhaus-tól a posztmodernig – Szabó István építész életműve” című kiállítás, amelynek anyagát az Építészeti Múzeum biztosította, az anyag kutatója és a kiállítás kurátora Kovács Dániel művészettörténész volt, aki a KÉK kurátora, és a megvalósult tárlat a KÉK akkori otthonában, a Szervita téri irodaházban volt látható.
[9] A FUGA bemutatkozása. Az ő szempontjuk is érdekes lett volna, de a kezdeti koncepcióban, amely kialakította meghívottak névsorát, még nem merült fel Nagy Bálint neve, aki az alapítója és azóta is vezetője az egyesületnek.
[10] Nyilván egy független alapítványi szervezet, a KÉK, könnyebben nyit az új igények felé, követi a világ egyre gyorsuló mozgását, és – ez most akár a szerző ifjonti „én-mindent-jobban-tudok” attitűdjének is betudható lenne, de tényleg nem az – a generációs különbségeket is nehéz nem észrevenni. Mondom ezt azért, mert a kádári időszakban professzionalizálódott generáció a kultúra finanszírozását nagyrészt (elvetemültebbek teljes mértékben) állami feladatnak tartja, és sokadlagos szempontként tekint a befogadó primer igényeire (a.k.a pénzt akar-e érte adni, elmegy-e, érdekli-e). A rendszerváltás után a szakmába érő generáció belátta a befogadó, a fogyasztó szerepének fontosságát, és olykor a ló túloldalára esett a kulturális területek piacosításában. Az előbbi szóhasználatommal élve az elvetemültebbek úgy gondolják, hogy amit a magánszféra nem tud finanszírozni, az kihalásra van ítélve. Az igazság – mint ahogy az általában lenni szokott – középen van, és ezt minden generáció képviselője minden valószínűséggel belátja, ha érdemi vitákat akar lefolytatni. (Azt most ne keverjük ide, hogy Magyarországon a kultúrában úgy általában lassan az apokalipszis négy lovasának lihegése töri meg a közintézmények csendjét. Arról nem is beszélve, hogy alapkutatások hiányoznak, amikre a magántőkét nem lehet bevonni, mert számukra belátható hasznot nem lehet remélni tőle. A világ boldogabbik felén ez már nem kérdés, hanem innen indulunk).
[11] Pallai Katalin: Várospolitikai stratégia és megvalósításának eszközei. In: Budapest-modell. Egy liberális várospolitikai kísérlet. Budapest, 2003. 33–71. old.
[12] Forrás: Intézkedési terv született az Andrássy negyed kulturális értékeinek állapotfelmérésére. 2011. december 6. 17:42 kormany.hu
[13] Mondjuk az is felettébb érdekes vagy inkább jellemző, hogy az ICOMOS és a Pulszky Társaság rendezvényén senki nem mert releváns kérdéseket feltenni. A Művészettörténeti Intézetben rendezett vitaesten már azért segített a hazai pálya, és voltak éles hangú felszólalások is, de én voltaképpen azt érzékeltem, hogy Baán László megsértődött, mert nem veszik komolyan, és mindenki ellenségesen viselkedik vele szemben, a művészettörténészek meg már eleve meg voltak sértve, hogy bármit is mondanak vagy írnak, mintha falra hányt borsó lenne. Ebből pedig így nem lesz semmilyen érdemi párbeszéd (bár az úgy nehéz, ha azon a ponton nekem is elállt a lélegzetem, amikor Vécsey Axel érzelmi indíttatású válasznak nevezte Róka Enikő referátumát, amely a főigazgató úr nyilatkozatait cáfolta a MNG külföldi megjelenéséről vagy kialakulásáról. Vécsey mindezt „szerencsétlen kommunikációnak” értékelte, miközben ezt még a legnagyobb jóakarattal is minimum tárgyi tévedésnek szokás nevezni, és visszavonni vagy elnézést kérni érte. Arra meg végképp nehéz mit mondani, hogy ezután Vécsey egész felszólalásában azt világította meg, hogy milyen rossz fizikai állapotban van a Szépművészeti Múzeum, miközben annak felújításáról szó sem volt eddig és nincs is rá (Európai Uniós) forrás)
[14] Van, de ehhez végig kell hallgatni a szöveget. Aki megtalálja, kommenteljen!)
[15] Erről egy könyv is megjelent (az Octogon könyvek sorozatban). A Juharos Róbert szerkesztette Hogyan épüljön Budapest? már címével is utal Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? 1870-1930. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története című könyvére, amely az FKT tevékenységét írja le igen pozitív színben (a korabeli kritikákat teljesen mellőzve).
[16] Ugyanebből az okból próbálta pozitív színben feltüntetni a szinte teljes szakmai közéletet felháborító és élből elutasító ún. Zeppelin projektet az Octogonban dossziéként megjelent cikkcsokor is (Let’s Zeppelin! A lap 80. száma (2010/7. sz.).
[17] Wesselényi-Garai Andor: Budapest: két szék között a pad alatt. In: Alaprajz 2007. (14. évf.)/3. sz. 10. old.
[18] A kreatív és kulturális ágazatok (CCI) szerepe és növekedési lehetőségei a Budapest Metropolisz Régió Gazdaságában. Kutatási jelentés (megbízó: StudioMetropolitana és a GKI), 2010.
[19] Inkei Péter: Legyen a kultúra a városfejlesztés kulcsa! In: Budapest 2005./10. sz. 2–5. old. A lényeg az benne, hogy a Budapest2010 egy kreatív alapú fejlesztési terv: a nagyváros legyen élhető, szerethető, fenntarthatóan fejlődő, álljon helyre a város kapcsolata a tájjal, a vízzel. Sőt Inkei egyenesen egy második gründerzeitot hoz ki belőle (a gründerzeit [ném. alapítási idő], a kiegyezés utáni robbanásszerű fejlődés időszaka Budapest életében).
[20] Nem véletlenül, hiszen elég mély nyomokat hagyhat az emberben egy már biztosnak tűnő nagyberuházás lefújása, és egy lassan évtizedes projekt, a Partraszállás, enyhe reménytelensége attól függetlenül, hogy elméletben senki nem ellenzi. Olyannyira nem, hogy erre több urbanisztikai projekt is született, sőt külön Duna programiroda is volt, valamint a Studio Metropolitana a beszélgetés óta megváltozott honlapján stabilan maradt a Duna főutca projekt és az Építészfórumon is olvasható egy cikksorozat a témában Bardóczi Sándortól
[21] A párbeszédben álló város. Gyakorlati útmutató a társadalmi részvétellel történő településszervezéshez. Összeáll.: Ongjerth Richárd. Budapest, 2002.
[22] Meritokrácia: olyan társadalom amiben az egyén pozíciója a teljesítményétől függ. via