Muzgo

„A képeit látva kedvet kaptam a regényeihez” – olvasható a PIM új időszaki tárlatán az egyik vendégkönyvi bejegyzés. Biztos vannak többen is, akik így érezték, na és persze olyanok is, akikkel ugyanez fordítva történt meg.

Örkény és Ottlik mellett újabb időszaki tárlattal színesedett a Petőfi Irodalmi Múzeum palettája. Nádas Péter azonban ezúttal nem szépírói tevékenysége okán nyert bebocsájtást a Károlyi-palota patinás falai közé. A pályáját fényképészként kezdő alkotóművész 1959 és 2003 között készült fotóiból „… mit tesz a fény…” címmel láthatunk válogatást.

Ha egy eredetileg nem múzeumnak szánt épületbe költöztetünk egy közgyűjteményét, akkor amellett, hogy a hely már önmagában is attrakcióként hasznosítható, azt is meg kell valahogyan oldanunk, hogy a múzeumi funkciókat megvalósítsuk. A PIM munkatársai sem lehetnek oda az egymásból nyíló termekért, de mivel ez olyan adottság, amelyen nem nagyon lehet változtatni, ezzel meg kell barátkozniuk nekik is és a közönségnek is.

Ez a kis kitérő azért kívánkozik ide, mert ahhoz, hogy Nádas Péter fotóit megcsodáljuk, átzarándokolva az állandó kiállításon (ha már itt vagyunk, érdemes megnézni az új műtárgyakat, amelyekkel idén nyáron gazdagodott a tárlat), majd Ottlik Gézát is magunk mögött hagyva jutunk el látogatásunk céljához. A tárlat első termébe még elég határozottan beszüremkednek az előző kiállítás vetítésének hangjai, ami kissé el is bizonytalaníthat bennünket: hogyan fogunk itt ráhangolódni Nádas fotóművészetére?  Semmi ok az aggodalomra, mert sikerülni fog.

A két termet megtöltő tárlat hét témára fűzi fel a fény és árnyék tematikát. Az első teremben témájukat tekintve szociofotók, csendéletek, portrék és életképek sorakoznak, a másodikban a Világló részletek című sorozat, három polaroid miniatúra és néhány felvétel, amely Gombosszeg környékén készült. A portrék-alanyok között felbukkan Jancsó Miklós Mészáros Mártával, Örkény István, illetve Pilinszky János is.

Egy fotót megpillantva szemünk a tárgyakat, embereket keresi, a felvétel feltételezett tárgyát, a fotós célját látja benne. Pedig az alkotásokon valami más is megjelenik: a fény, amely nemcsak világít, hanem megvilágít valamit, vagy éppenséggel rávilágít valamire. Nádas nézőpontja a semleges figyelem: „Ha a figyelem semleges, ha éppen semmit nem akarunk, még csak nézni sem, akkor önkéntelenül, ösztönösen követjük a fény és az árnyék útjait.” –olvasható esszéjében. Nádas a fényt és az árnyékot keresi, azt szeretné megörökíteni felvételein, ez a fő mozgatórugója itt bemutatott művészetének. Ez pedig hálás téma, számtalan megnyilvánulási formája van, szinte bárhol és bármikor lencse végre kapható, csak éppen a megfelelő szemmel kell a világot néznünk, ahhoz, hogy ezt a hétköznapi csodát felfedezzük.

A Petőfi-kiállítás vörös alapszíne és az Ottlik áttetsző installációi után valami jóval letisztultabb és egyszerűbb látványvilágba érkezünk, a fehér alapra nyomtatott szürke betűk harmonikusan illeszkednek a fekete-fehér fotókhoz.   

Forgács Péter filmje pörög az első teremben, amely a művész Saját halál című elbeszélése alapján készült. Hangulatfestő is a mű, könnyen elfeledteti velünk az ide nem illő hangokat és hozzájárul az elgondolkodáshoz, elmélyüléshez.

"Ugyanabban a fényben kétszer nem fürösztheted meg arcodat. Akahito egyszer egy kerek éven át, minden nap többször, ugyanarról a helyről egy öreg fát fényképezett. El nem mozdult mellőle, mégsem sikerült egy év alatt két egyforma képet csinálnia." A fa, akarom mondani a fény pedig tényleg ezerarcú, kétség nem férhet hozzá. Mindenki láthatja saját szemével, aki február 5-ig ellátogat a PIM-be. (Aki eddig még nem tette, nézze meg a fent említett két kiállítást is, hiszen úgyis útba esik.)

Huhák Heléna

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum