Muzgo

Ki ne szeretne egy kicsit különleges lenni! Azt érezni, hogy valami neki, csak neki szól. Bemenni valahova mindenkinél korábban, megnézni valami olyat, amit mások nem láthatnak. Hasonló érzés fogott el egy borús-hideg hétfő délután, amikor múzeumba mentem. Bár a hét első napján látogatók előtt többnyire zárva vannak a kiállítóterek, a munka nem áll meg. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint hogy a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban Janovszki Tamás főigazgató- helyettes elvállalta, hogy ezen a napon vezet körbe engem a Játékország című, nemrég megnyílt időszaki kiállításukban.

Ahogy sorra gyúltak fel előttünk a lámpák és indultak el az épített terepasztalon a kisvonatok, lendültek mozgásba a mechanikus játékok és szólalt meg a hangulatot fokozó zene, vezetőm sok mindent elmesélt magáról a kiállításról. A bejáratot őrző két úttörőről, akiknek az arckifejezését nagyon jól eltalálták, a múzeum több alkalmazottjának közös élményei nyilvánulnak meg rajtuk. A kiállítás plakátjának alapjául szolgáló aprónyomtatványra a tárlat rendezője bukkant kutatásai során a levéltárban és úgy döntöttek, ez fejezi ki legjobban azt a témához illő hangulatot, amit át szeretnének adni. Ezt kívánták még tovább erősíteni a bal kéz felől látható korabeli plakátokkal, melyekkel a látogató elé kívánják idézni a szocializmus idejét. Aztán jobb oldalon, mint ahogy már említettem, minden mozog, él. Ezzel pedig könnyebb előhozni az emberből a Homo Ludenst, mint gondolnánk.Én is visszarepültem pár pillanat alatt gyerekkorom világába.

A kiállítást két enteriőr szegélyezi, az egyikben az 1970-es évek panellakásába kerülünk vissza, társasjáték, Ablakzsiráf, kisautó és december közeledtével egy karácsonyfa társaságában. A tárlat másik felén azonban egy ‘50-es évekbeli játéktervező irodáját jelenítik meg íróasztalával, faliújságjaival, és a korban elmaradhatatlan Lenin, Sztálin és Rákosi hármas portréval. A két enteriőr között megismerkedhetünk a hazai játékgyártás 1945 és 1989 közötti történetével, láthatunk eredeti tervrajzokat, megnézhetjük az első időszakok fából készült játékait, majd következnek a bakelitből, vaslemezből majd végül műanyagból készített tárgyak.

A kiállítás a gyártási folyamat három szintjén készített játékokat igyekszik bemutatni, a korszakban ezek ugyanis az állami vállalatoknál, az ipari termelőszövetkezeteknél (az ötéves tervek előirányzatai szerint), illetve a maszekoknál, a sokszor tűrt, néha támogatott kisiparosoknál készültek. A tárlaton megismerkedhettem a gyermekkönyveket és társasjátékokat is tervező Tahi-Tóth Nándor festőművész néhány munkájával, valamint Petrik Ottó gépészmérnök kisebb kollekciója is látható a vitrinekben - ő rengeteg játékkészítéssel, -építéssel, kapcsolatos szakkönyvet írt, emellett pedig a múzeum munkatársa is volt egy ideig.

Bár sok mindent megtudtam a tárlatról, a tárgyakról és magáról a korszakról, néhány kérdés azonban még mindig motoszkált bennem, így fel is tettem azokat.
Muzgo: Nem egyedülálló a Játékország koncepciója a Közlekedési Múzeumban, hiszen tavaly is láthattunk nálatok egy tárlatot hasonló témában.
Janovszki Tamás: A tavalyi A szocializmus játékszerei című tárlaton bemutattuk az egykori szocialista országok játékiparát, a többinél kicsit nagyobb teret szentelve benne a magyar játékoknak. Ekkor jött több olyan megkeresés, ami arra inspirált minket, hogy idén csak külön a magyar tervezésű, magyar gyártású játékokkal foglalkozzunk, ezeket mutassuk be.

M.: Miért gondoltátok azt, hogy érdemes lesz ismét szinte ugyanazt a témát feldolgozni?
J.T.: A tavalyi tárlat ideje alatt a múzeum látogatottsága felülmúlta a várakozásunkat. Szerették az emberek, jó érzés volt itt álruhás Mátyásként elbújni a látogatók között, figyelni a reakcióikat. Meghálálta magát a tárlaton elhelyezett sok hangulati elem. Úgy gondoltuk, hogy megéri folytatnunk a megkezdett témát, valamint a magyarországi játékgyűjtők részéről is volt egy kezdeményezés, hogy mutassuk be ismét, kicsit más kontextusban az anyagot.

M.: A mostani tárlat is a gyűjtők segítségével valósult meg. Hogyan zajlott a velük való munka?
J.T.: A tizenhárom legjelentősebb magyar játékgyűjtő gyűjteményének darabjaiból és a múzeum saját gyűjteményének néhány jellegzetes és meghatározó tárgyából épül fel a Játékország. Köszönettel tartozunk a gyűjtőknek azért, hogy ezeket a tárgyakat a rendelkezésünkre bocsátották, tudásukkal a munkánkat segítették - nagy ajándékot adtak ezzel a látogatóinknak. Állandó kapcsolatban vagyunk velük, és igyekszünk ezt fenntartani, építeni a továbbiakban is.

M.: Miért éppen a szocializmus? Miért fontos ez az időszak? Nem lehetne esetleg a korábbi, például a két világháború közötti évekből játékokat bemutatni?
J.T.: Ezen a sajátságos tárgyi kultúrán keresztül, ami mindenki számára érdekes, emlékeket hordozó, ismeretek tudunk átadni és be tudjuk mutatni a korszak sajátosságait. A két világháború közötti időszakban a komolyabb mechanikai játékokat külföldről importálták, jellemzően Németországból. Itthon Magyarországon a kisipar, háziipari szinten előállított játékok voltak jellemzők. Kevés maradt meg ebből az időből, és tele kellene raknunk külföldi játékokkal a tárlatot, így előfordulhat, hogy az érzelmi motiváció, ami a magyar készítésű játékoknál megvan, ott már nem lenne megtalálható.

M.: Tavaly remek, nagy érdeklődésre számot tartó programokat szerveztetek A szocializmus játékszereihez, amelyen különböző ismert emberekkel, vagy éppen a korszak és a téma kiváló ismerőivel tartottatok beszélgetéseket. Idén is terveztek valami hasonlót?
J.T.: Egy kiállítás attól jó, hogy állandóan van benne egy kis változtatás, változás. Mindig próbálunk beletenni valami pluszt, egy kis újítást. Idén is gondoltunk arra, hogy a tavalyihoz hasonlóan itt, a lakótelepi enteriőrben egy beszélgetéssorozatot indítsunk. A meghívottak névsora még körvonalazódik, de a tavaly nagy sikert aratott vendégeket valószínűleg idén is fel fogjuk kérni.

M.: Utolsó kérdésként pedig mi lenne az a három szó, amivel jellemezni tudnád a kiállítást?
J.T.: Az izgalmasnak mindenféleképpen benne kell lennie. Emellett elgondolkodtatónak és változatosnak tartom a kiállítást. Úgy gondolom ezek azok a kulcsszavak, amiket kiemelnék.

Végszóként pedig csatoljunk egy kicsit vissza az indító gondolathoz. Nagyszerű volt úgy látni egy tárlatot, ahogy más nem teheti meg, de el kell árulnom, az még jobb lett volna, ha mégsem vagyok ott egyedüli látogató. A kiállítások és a múzeumok a látogatóknak rendezik a tárlataikat, azok akkor élnek igazán, ha van, aki megnézze őket, szórakozzon, művelődjön általuk. Mi hát a cikk kifutása? Tessék múzeumba menni, például a Városligetbe, a Közlekedési Múzeumba és nosztalgiázni egy keveset a szocializmus játékaival, a nyár közepéig még többször is van erre alkalmunk.

Köszönöm a beszélgetést Janovszki Tamásnak, a képeket pedig Domonkos Csabának.

Légrády Eszter