Másik Magyarország
A Műcsarnok mostanában nagy hangsúlyt fektet a magyarság kérdésére. Először a Mi a magyar? kiállítással feszegette a nagy kérdést, mit is jelent ma magyarnak lenni és újdonsült tárlatával sem változtatott sokat a témán. Bukta Imre képzőművész, aki már a másik kiállításon is szerepelt alkotásaival, most magáénak tudhatja az egész Műcsarnok kiállítóterét Másik Magyarország című kiállításával. Itt megismerkedhetünk hazánk azon oldalával, ahonnan a festő is származik, ami nem kap elég nyilvánosságot, ami a mai globalizált világban elsikkad, a vidékkel a szegényekkel, a parasztemberekkel.
Bukta Imre Munkácsy-díjas művész életének eddigi legnagyobb kiállítását rendezték meg a Műcsarnokban. A most hatvan éves művész 1952-ben született Mezőszemerén. 1970-ben érettségizett Egerben, ahol egyben szakmunkás vizsgát is tett. Állami gazdaságban dolgozott, közben rajziskolákba járt és 1970–1971-ben végleg elkötelezte magát a művészet iránt mikor Bernáth(y) Sándorral Tiszafüreden művésztelepet szervezett. Mielőtt 1975-ben visszatért szülőfalujába, volt katona majd vállalati dekoratőr Egerben és Tiszaújvárosban. A hazatérés ihletett adott neki, kialakította a maga sajátos mezőgazdasági művészetét. Tanult Pécsen és habitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Tagja volt a Fiatal Képzőművészek Társaságának és tiszaújvárosi évei alatt a Vajda Lajos Stúdió Művészeivel is megismerkedett. Karrierje 1978-től ívelt felfelé, első budapesti kiállításától napjainkig folyamatosan jelen van a hazai és külföldi tárlatokon. Háromszor szerepelt a Velencei Biennálén és több más neves művészeti seregszemlén. Művei megannyi külföldi és hazai közgyűjteményben megtalálhatóak, munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el. Jelenleg művészeti munkája mellett tanít az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén és a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen is.
A tárlaton megfigyelhető a művész egyedi “mezőgazdasági művészetnek” is nevezett stílusa, amit szülőfalujából hozott magával, bár képei sokkal melankolikusabb hangot vettek fel az évek során. Az alkotásokon a természet elidegenedése, az erkölcsi értékek válsága, a vidék küzdelme a globalizálódó világban, és újabban a szakralitás kérdése is előtérbe került. A művész ezeknek a témáknak a kifejezéséhez már nemcsak festményeket használ hanem egész termeket betöltő installációkat is. Az anyagok, amikkel dolgozik sem mondhatók mindennapinak. A vászon - olaj festmény kombinációtól kezdve a különböző technikákkal festett farostlemez metszeteken át a tökökből, kukoricaháncsokból, farönkökből készült installációkig minden megtalálható a művész kelléktárában.
A kiállítás nemcsak Bukta Imre eddigi legtöbb munkáját egyszerre felvonultató tárlat, hanem térben is a legnagyobb kiállítása, ugyanis a Műcsarnok hatalmas kiállítóterét csak a művész munkáival töltötték meg. A tárlat méreteit azt hiszem legjobban azzal tudom szemléltetni, ha bemutatom mivel találkozik először a látogató, mikor belép a kiállítási térbe. Legnagyobb meglepetésemre egy egész házat felépítettek a gigantikus méretű terem közepén. Az első megdöbbenés után közelebb merészkedtem a építményhez és miután körbejártam rájöttem hogy nincs ajtaja. Helyette viszont négy különböző színű, állapotú fala, ablaka, és teteje van. Hogy miért? Ez elgondolkoztató. A választ az ablakokban kell keresni. Ugyanis minden ablakban ugyanaz a jelenet játszódik le, csak más szereplőkkel. Ezek az emberek pedig nemcsak különböző korúak de amit már a házból is sejteni lehetett, különböző társadalmi osztályból valók. A szereplőkbe ugyanannak a falunak a lakóit képzelhetjük bele, akik mind más körülmények között élnek. A lejátszódó jelenetben a ház lakója kikukucskál a függöny mögül, riadtan, gyanakvóan, félve és a felvétel végén megtörténik az amire “várna” - betörik a háza ablakát. Véleményem szerint ez az installáció elgondolkoztató módon utal a mai vidék közbiztonsági problémáira.
Felocsúdva a döbbenetből, ami az első teremben ért azt se tudtam, hogy hova is forduljak, minden irányba termek nyíltak, telis-tele csupa újdonsággal. Elindultam az orrom után és a végén csak körbe értem, közben az újdonságok csak úgy záporoztak rám. A falu kedves lakóinak portrészerű ábrázolásaitól, a gazdasági problémák sokféle módon való megjelenítésén át, a legmegdöbbentőbb installációkig mindennel találkoztam. A fakitermelés problémájáról nem csak változatos festmények szóltak, más kreatív feldolgozásukkal is megismerkedhetett a néző. A terem be volt sötétítve és közepén kivágott fák rönkjeinek tömkelege állt. A fatönkök egyenesre vágott tetején digitális technikával vízfelület hatását keltették, ahova néha esőcseppek hullottak, persze azok is csak virtuálisan. A látvány egyszerre volt elszomorító és nagyon szép is. Mégsem a festmények és az installációk voltak a legfurcsábbak a tárlaton. Már a bejáratnál a kezembe nyomtak egy Bors újságot, amit nem tudtam igazán a helyzethez kapcsolni, így zsebre vágtam, de amivel az utolsó teremben találkoztam arra késztetett, hogy mégis elővegyem. Itt ugyanis fényképekkel találkoztam, amin falusi emberek gigantikus méretű kukoricacsöveket fogtak. Nem hittem a szememnek, de kicsit jobban körülnéztem és egy vitrinben ezeket az irdatlan méretű tengericsövek lehetett megtekinteni.
Mik voltak ezek? Valóság volt amit láttam, vagy csak fikció? Mi okozta, hogy ilyen hatalmasra nőttek? A kiállításon kaptam is rá választ és nem is. A művész sok helyet hagy a saját fantázia szárnyalásának, így a mai napig gondolkodom mit is láttam. Remélem, hogy felkeltettem az érdeklődést, mert a kiállítás színes, lebilincselő és a maga nemében egyedülálló volt, így ha a kedves olvasó szereti a modern művészetet, bátran kipróbálhatja szabadidejében.
Lukács Fanni
Fotó: Öhler Katalin
