Mr. Bean, múzeum, műtárgyvédelem
Az öltönyös-nyakkendős, örökké galibát okozó Mr. Bean-t (Rowan Atkinson) valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Az ügyefogyott angol fickó átlagosnak nem nevezhető mindennapjait megörökítő komédiasorozat a 90-es évek első felében hatalmas népszerűségnek örvendett nemcsak Angliában, hanem szerte a világon. A rendkívüli siker mozifilmet követelt, így született meg 1997-ben a Bean – Az igazi katasztrófafilm. Ami pedig számunkra most érdekessé teszi a filmet, az az, hogy a műtárgyvédelem és a múzeumi munka egy egészen sajátos formáját tanulmányozhatjuk benne.
A történet szerint Mr. Bean a londoni Nemzeti Galéria alkalmazottja, hogy egészen pontosak legyünk, ő az egyik teremőr. Persze amúgy „Beanesen”, ezt a munkát sem képes hétköznapi ember módjára végezni, így nem is csoda, hogy összes kollégája a pokolba kívánja. Főnökei sem szívelik, már éppen kirúgását fontolgatják, ám a galéria testületi elnöke pártfogásába veszi őt. Sőt, még egy fontos feladattal is megbízzák. A Los Angeles-i Grierson Galéria ugyanis egy ikonikus amerikai festmény, J. A. M. Whistler édesanyjáról festett alkotásának leleplezésére készül (amit a párizsi Orsay Múzeumtól vásárolt meg), s ez alkalomból egy tekintélyes szakértőt vár Londonból a megnyitóra, hogy ott beszédet tartson. A megtiszteltetés Mr. Beant-t éri… Munkatársai persze azt remélik a helyzettől, hogy „galéria történetének legrosszabb alkalmazottja” felsül majd, így végre megszabadulhatnak tőle.
Mr. Bean-nek már az érkezése és a bemutatkozása sem sikerül zökkenőmentesen, de amerikai kollégái, köztük a Grierson Galéria kurátora, az őt otthonában elszállásoló David Langley (Peter MacNicol) eleinte csak egy elvont műértő különcségének tudják be furcsa viselkedését. Nem kell azonban sokat várni arra, hogy minden a feje tetejére álljon… Mr. Bean már az első „találkozás” alkalmával tönkreteszi az 50 millió dollár értékű képet, amivel nemcsak az egyre közeledő leleplezés, hanem David állása is veszélybe kerül. Ezután persze arra is hamar fény derül, hogy Beannek semmi köze sincs a művészetekhez azon kívül, hogy „csak ül a sarokban és nézi a képeket”. A kurátor életét tovább nehezíti, hogy a különc vendég miatt felesége is elköltözik otthonról a gyerekekkel együtt. A teljesen összetört David már semmi jót nem remél, a leleplezés napján fel van készülve a legrosszabbra, de Mr. Bean végül megmenti a helyzetet. Bár a festményt nem sikerül helyrehozni, azért a jól sikerült másolat is nagy sikert arat és a megnyitó is egészen rendben lezajlik. Hogy mi lesz az eredeti portré sorsa? Természetesen erre is választ kapunk.
A film számos múzeummal kapcsolatos sztereotípiát felhasznál. Az egyik ilyen negatív általánosító vélemény, hogy a múzeum egy minden izgalmat nélkülöző hely. Még a film elején láthatjuk a Nemzeti Galéria egyik termét, ahol egy teremtett látogató sincs. Még Mr. Bean, a teremőr is elszunyókál a nagy semmittevés közepette. A múzeumokkal kapcsolatos érdektelenségre példa az is, hogy amikor érkezése után David városnézésre invitálja Beant, az az összes múzeum iránt teljes közönyt mutat, helyette inkább a vidámparki programot választja.
Amerikában viszont – legalábbis a film szerint – jóval nagyobb az érdeklődés a művészettörténet és a művészeti galériák iránt, a Whistler anyját ábrázoló portré bemutatóját például hangos sajtóvisszhang kíséri.
A filmben főszerepet játszó olajfestmény egyébként 1871-ben készült, és valójában ma is az Orsay Múzeumban található – természetesen ép, teljes, a Bean-féle beavatkozástól mentes állapotban. A film tökéletes példa arra, hogy hogyan ne bánjunk egy műtárggyal, vagy ha már elbántunk vele, akkor hogyan ne próbáljuk meg a saját szakállunkra „restaurálni”. Például ne tüsszentsünk rá, ne tintázzuk össze, de még csak ne is próbáljuk higítóval helyrehozni vagy rajztehetségünket használva megmenteni a dolgot. A rágógumi és tojásfehérje segítségével létrehozott másolat pedig egyenesen elrettentő.
Persze a festmény hamisságát a valóságban egyből észrevették volna a műértők, de ilyen bakikat ne kérjünk számon a filmen, hiszen a szereplő művészettörténészek szakmai véleménye itt többnyire olyan megjegyzésekben merül ki a képeket nézegetve, mint „nekem tetszik”, vagy „szép ez a zöld”.
Fazekas Eszter
