Muzgo

A muzeológus gyűjt, múzeumba visz, leltároz, raktároz, állagot megóv, kutat és kiállít. E szép sorozat nem egyszer felbolydult már, ilyenkor a teendők gyökeresen megváltoztak. A múzeumi alkalmazott menekített, óvóhelyre szállított, alkudozott, pengeélen táncolt, rablók és fosztogatók ellen hadakozott, kárfelmérést végzett, helyreállított. A történelem viharai ezeket az intézményeket és az itt őrzött, gyakran pótolhatatlan kincseket sem kímélték. Cikksorozatunk a múzeumok II. világháborús hányattatásaiból villant fel – a teljesség igénye nélkül – néhány részletet.

A II. világháború a főváros történeti múzeumának mindennapjait már jóval a front ideérkezése előtt, először 1941. április 6-án, egy rendelet formájában érintette, melynek tárgya a légvédelmi készültség bevezetése volt. Budapest Székesfőváros alkalmazottai – köztük az összes múzeum dolgozói – számára Szendy Károly polgármester a „rendkívüli helyzetre való tekintettel” felfüggesztette a szabadságolásokat. A múzeum vezetőjének javaslatot kellett tennie a háborús veszélyben, vagy háború esetén nélkülözhetetlen személyekre, akiket meghagynak polgári foglalkozásukban.

A polgármesteri rendeletek rázúdultak az intézményre, ezeknek megfelelően óvóhelyépítésbe kezdtek, a személyzet és a műtárgyak részére egyaránt. A takarékosság követelmények megfelelve a régiségeket pedig hulladékpapírba csomagolták- olvasható mindez a polgármesternek írott múzeumi jelentésben.    

Az események megértéséhez tudnunk kell, hogy az akkori múzeumnak négy nagy egysége volt: az Aquincumi Múzeum Óbudán, a Középkori Kőemléktár, majd 1942-től Középkori Múzeum a Halászbástyán, a Fővárosi Képtár a Károlyi Palotában, valamint az Újkori gyűjtemény a Városligetben, 1941-től pedig már a kiscelli kastényban.  

A helyzet fokozódott, de ekkor még nem állt le az ásatási munka, az Aquincumi Múzeum hozzálátott azoknak a római kori lakóház- maradványoknak a feltárásához, amelyek a polgárváros déli részénél, a leventekiképzéshez épített céllövölde alapozási munkálatainál kerültek a felszínre. A múzeumnak eközben azt is el kellett érnie, hogy az alakulatok ne a romterületen és ne az amfiteátrumnál gyakorlatozzanak.

Az óvóhelyépítés 1943 februárjában, a kiscelli kastély templom alatti kriptájában indult meg, ez hetven személy befogadására volt alkalmas. A különleges védelmet érdemlő műtárgyakat a Szent István bazilika altemplomába szállították. Ide kerültek a fém-, üveg-, agyag- és fatárgyak, festmények és metszetek. Az ideiglenes raktárrá avanzsált templomban pedig hozzáláttak a tároláshoz szükséges körülmények biztosításához, ezzel őszre sikeresen végeztek is. Minden készen állt a múzeumi és levéltári anyag fogadására, ide került az aquincumi gyűjtemény és a történeti múzeum anyagának egy része, utóbbinak pontosan 16 ládányi műtárgya. Közben a múzeumban sem tétlenkedtek, a kiscelli kastélyban „a metszetterem három ablaka elé légnyomást és repeszt elhárító, földdel tömött deszkafalakat" építettek.

Ekkoriban a Halászbástya tornyában működött a Középkori Múzeum (Kőemléktár), ennek pincéjét légoltalmi céllal átépítették, a cél egy földalatti kiállítóhely létesítése volt. Nagy Lajos múzeumigazgató szerint ez volt a főváros egyetlen olyan muzeális intézménye, amelynek egész gyűjteményét a háború alatt is látni lehetett. A sajtóban „a világ első bombabiztos” múzeumaként emlegették. A Kőemléktár őrzője így látta mindezt belülről: „Akkor óriási szenzáció volt. Megszólalnak a szirénák és lemegyünk a légómúzeumba, és nem idegeskedünk, szaladozunk az utcán és a kapualjakba, hanem egy csinos középkori kiállítást nézegetünk addig, míg a veszély elmúlik a fejünk felől."

A Fővárosi Képtár ostrom előtti utolsó tárlatát 1944 januárjában rendezte meg, ekkor 287 modern művészeti műtárgyat állítottak ki. Még ezekben az egyre vészjóslóbb hónapokban is folyt tehát a múzeumi munka, de az idő nagy részét egyre inkább a műtárgyak óvóhelyekre szállítása töltötte ki. Csomagolás, leltárkészítés, szállítás- minden részlegnek ezek voltak a legfőbb feladatai. Arra törekedtek, hogy minden múzeum több, különböző helyen helyezze el anyagát, nyilván az estleges pusztulás mértékének csökkentése végett. Így például a Képtár műtárgyaiból a bazilika mellett a Középkori Kőemléktár pincéjébe és a Gellért Szálló légópincéjébe is jutott, utóbbi helyre a perzsaszőnyegek kerültek.

A polgármester arra utasította a Múzeumot, hogy a légi veszélyre való tekintettel gondoskodjanak a főváros középületein lévő díszítő elemek fényképen való megörökítéséről. Sajnos az Aquincumi Múzeumot is érdemes volt lencsevégre kapni, ugyanis 1944. szeptember 5-én, délelőtt 11 órakor az épületet bombatalálat érte. A szervezést, az alkalmazottak munkába állítását számos körülmény nehezítette meg, a dolgozók munkahelyi beosztásánál például 1944 utolsó hónapjaiban már azt is figyelembe kellett venni, az adott személy a Dunának melyik oldalán lakik, hiszen számítani lehetett a hidak megsemmisülése és ezáltal a két városrész közötti közlekedés megszűnésére is.

A pusztulás mértékének csökkentése mellett a gyűjtemények kezelői harcot vívtak az értékes műtárgyak nyugatra szállítása ellen is. Nagy Lajos és munkatársai minden lehetséges eszközzel igyekeztek ezt a törekvést megakadályozni. Menlevelet szereztek a gyűjtemények számára, védelmüket a szövetséges hatalmak képviselete vállalta. A Szálasi-kormány elrendelte az elszállítandó ládák összeállítását, ezeket azonban a muzeális értékű anyag helyett könyvtári duplumokkal, kiadványokkal, fényképmásodpéldányokkal töltötték meg, a tárgyakat pedig biztos helyre menekítették.

Pest ostroma után, január 18-a után a munkatársak azonnal hozzáfogtak a romeltakarításhoz, a helyiségek, berendezések rendbehozatalához. Szomorú feladat, a veszteségek felmérése következett. A kiscelli kastély épületei közül a templom sérült meg a legjobban, nagyon romos állapotba került, a pincében lévő ládákra vastag törmelékréteg hullott. A Halászbástya északi tornya is megsérült, de a benne lévő Középkori Múzeum anyag viszonylag épségben megúszta, a bazilikába szállított anyag sértetlen maradt, a Képtár sok veszteséget könyvelhetett el. Az ostrom alatti védelem a Halászbástyánál volt egyébként a legkritikusabb, a fő veszélyforrást itt nem a bombák, hanem a német katonák jelentették. Az Aquincumi Múzeum leleteit tartalmazó ládákat a katonaság feldúlta és a középkori kőemlékekben látta meg a legideálisabb barikád- és fedezék építésére szolgáló alapanyagot.

A háború véget ért ugyan, de a múzeumi tárgyak még a helyreállítás hónapjaiban sem voltak biztonságban, a hányattatott sorsú gyűjteményeket felfegyverzett betörő- és rablóbandák kezdték fosztogatni. Mivel lassan haladt a kiscelli kastély tetőzetének, falainak javítása, a rablók nem voltak restek ezt kihasználni: a falakon lévő nyílásokon át betörtek, sőt akik ezt a helyet kevesellték, még falat is bontottak.

Az ostrom alatt és után keletkezett kár mértékéről egy 1948-as ismertetésből tájékozódhatunk: a biedermeier ruhagyűjtemény 1/10-e, a kosztüm- és a Blaha-gyüjtemény 50 %-a maradt meg, a fosztogatók nem kímélték a keleti-szőnyeg állományt, az érem- és plakettgyüjteményt sem, a metszetanyag 1,5 %-os veszteséget szenvedett. Sértetlenül maradt a kézirat, az okmány- és az ötvösgyűjtemény.

Közben nagy erőkkel zajlott az eltűnt tárgyak felkutatása és visszaszerzése is. Figyelemmel kísérték az árveréseket, de voltak olyan magánkereskedők is, akik visszajuttatták a Múzeumba az általuk megvásárolt régiségeket. Az elveszett festményekről készült fényképeket a Múzeum átadta az Árverési Csarnoknak, a nevesebb műkereskedőknek, és eljuttatta mindazon helyekre, ahol megkísérelhették eladni azokat. A sajtóból kiderült, hogy a tíz legértékesebb alkotás képét „Ki tud róla?" felirattal ellátott táblán színházak és mozik előcsarnokában helyezték el.

Nem szabad elfelejteni, hogy az ostrom utáni Budapest megörökítése is szomorú, de fontos feladatul állt a kortársak előtt, ennek dokumentációja az újkori részlegre várt, az ezt ábrázoló rajzok, festmények gyűjtését, vásárlását a fővárosi vezetés is támogatta, megbízást adott ki ilyen témájú alkotások elkészítésére.

Forrás: K. Vég H Katalin - A Budapesti Történeti Múzeum Az alapítástól az ezredforduuóig (Monumenta Historica Budapestinensia 11. kötet Budapest, 2003.)