Muzgo

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akinek rengeteg csodásabbnál csodásabb babája volt. Amikor felnőtt, gyűjteni kezdte a játékokat. Ha egy babának nem volt ruhája, varrt neki, ha megsérült, megjavította. Boldog családban élt a játékgyűjtő, nemsokára született egy kislánya, akiből játéktörténész lett. A kislány felcseperedett és az összes játékot egy közgyűjteménynek ajándékozta, hogy mindenki gyönyörködhessen benne. A mesék néha valóra válnak, ez most éppen Székesfehérváron esett meg.

Először is nevezzük nevén a gyereket, na meg az édesanyját is. A gyűjtő szenvedéllyel megáldott kislány Auer Erzsébet, aki gyermekkorának játékaiból egyet sem tudott megőrizni édesapja halála és a család Ózdról Miskolcra történő költözése miatt. Az általa létrehozott gyűjteményt szó szerint a nulláról kellett felépítenie. Célja annak a gyermekkori paradicsomnak a visszavarázsolása volt, amelyből olyan hirtelen ki kellett szakadnia. Amikor felbukkant néhány olyan darab, amilyennel ő is játszott anno, annak nagyon tudott örülni. Hetven évig nemcsak „egyszerűen” gyűjtött, hanem jó kézügyességgel megáldott emberként – autentikusan, korabeli szabásminták alapján régi anyagokból – babaruhát varrt, foltozott, restaurált is. Már nyolc évesen tökéletes babacipőt készített. Hobbiját sokan megmosolyogták, de a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeum több termet megtöltő Moskovszky-gyűjtemény darabjai között sétálgatva meg kell állapítanunk, ez őt valószínűleg abszolút hidegen hagyta. Szerencsére.

Erzsébet lánya, Moskovszky Éva legfőképpen tudományos háttérmunkával járult hozzá a „családi vállalkozás” felvirágoztatásához. Európa-szerte játéktörténészekkel, babaológusokkal vette fel a kapcsolatot, de maga is publikált külföldi szaklapokban szép számmal. A tárlatra vezető folyosón az ő történetük mellett egy térképen azt is láthatjuk, hogy Hollandiától Németországon át Franciaországig mennyi helyről származnak a gyűjtemény darabjai.

Azonban mégiscsak bujkál a kisördög és felmerül bennem a kétely: egy vitrinek mögé szeparált babaházakból felépülő kiállítás mit mozgat meg egy gyerekben? A mellettem beviharzó kislánytól hamar meg is kapom a választ: „Azta!” A rendezők az üvegtengert nagyon ügyesen ellensúlyozzák azzal, hogy a vitrinek alatt kihúzható fiókokba különféle játékokat rejtettek el. Van itt kirakós, ügyességi és rajzolós, memória és tapogatós játék is. A babakonyha alatt fűszeres zsákokat szagolhatunk, de a különféle alapanyagokat, falapokat, textilmintákat is kezükbe vehetik a gyerekek. Más helyen a babák részei, összeillesztésük módjai jelennek meg.

A kiállítás tanít, informál, felnőttnek is mond újat, érdekeset. A babaházak feliratai ugyan elég magasan vannak, azt biztosan csak az anyukák, apukák tudják elolvasni, de addig az aprólék kedvére csapkodhatja a fiókokat, mert igen, itt még akár azt is lehetne. A kivitelezők a fiókokba rugókat építettek, amely lelassítja azokat a becsukódás előtti pillanatban. Tehát megnyugodhatunk, mindenki biztonságban van. (De azért ne hagyjuk, hogy a gyerek rákapjon a csapkodásra.)  

Az adományozók által berendezett babaszobák „nemcsak” több mint száz év játékkultúráját, hanem a polgári életmód sok-sok aspektusát is bemutatják. Van itt barokk babaház ónedénnyel, holland ezüst csillárral, biedermeier kávéskészlet, bronzberakásos rózsafa vitrin, kézzel varrt csipketerítő, rokokó majolika kályha, teknőspáncélból készített gitár gyöngyház berakással. Nem is lázadozunk már annyira a vitrinek ellen, ugye? Sőt, még a térfigyelő kamerát is kezdjük elfogadni.  Na, de szemezgessünk tovább, látok még baba-bilit, wc-t is. Mit tegyünk, a baba is ember, vagy legalábbis annak van beállítva: teázik a kertben, lovagol az istállóban, de templomba és iskolába, vagy éppen kalaposüzletbe is jár. Van itt kis baba, néger baba, még mutatóba fiúbaba is, de a babának is van babája, sőt babaháza is, a baba babája pedig gyufás skatulyában lakik. Hogy neki is van-e babája, annak megállapításához annyi dioptria kevés volt, amennyit én a kiállításra magammal vittem, de a tapasztalt elképesztő aprólékosságból kiindulva valószínűsíthetjük, hogy igen.

Amit azonban a kiállítás elején ígérnek nekünk, tudniillik, hogy egy-egy baba eredeti tulajdonosáról, sorsáról is megtudhatunk egy s mást, azt a termeket járva nem érezzük teljesítettnek. A leírások igen részletesen, ám de még befogadható mennyiségű információt átadva számolnak be az alapanyagokról, a szobák berendezéseinek érdekességeiről, de a játékok életútját nem villantják fel. Ami az ígéretes kezdet, a gyűjtemény kialakulásának érdekes felvezetése után sajnálatos.

A kiállítás végén az Évával felvett interjút nézhetjük meg, angol felirattal. Innen falépcsőn ballaghatunk fel a második emeletre, ahol a kiállító teret nem kisebb szereplők, mint például a Négyszögletű Kerek Erdő lakói töltik meg. Réber László neves szerzők műveit kísérő meseillusztrációi mellett Örkény István egyperceseihez és Kurt Vonnegut regényeihez is készített rajzokat. Itt ebből láthatunk egy válogatást.   

Meghatározza az egész intézmény miliőjét az a szerencsés helyzet, hogy a nemrég felújított Hiemer-Font-Caraffa műemléképületben van elhelyezve. Az egészről süt az igényesség. A szintén megújult tárlaton a színvilág harmonikus, a feliratok szép kivitelezésűek, angol-magyar nyelvűek, teszem hozzá. Még az ablakokra is áttetsző vonatokat, babákat rajzoltak. Gyűjtemény, kiállítás, múzeum - teljes az összhang. Emellett nagyon szimpatikusnak találtam az egyik vitrinben lévő feliratot is, melyen elnézést kérve közlik a látogatókkal, hogy Lucie babának azért üres a hintaszéke, mert restaurálják éppen.

Advent első vasárnapján ott járva az is látszott, hogy az intézmény valóban él. De mit él? Kúszik, mászik, viháncol, fest, rajzol, kérdez és kacag. Az éppen zajló múzeumpedagógiai foglalkozásnak hála a múzeum ezt az arcát is megmutatta az arra járóknak. Az jutott eszembe, ha gyerek lennék, biztos nehezen akarnék innen hazamenni.

Huhák Heléna